A Sötét árny kincse

3. Fejezet

Az asztalon támaszkodva aludtam el és meg kell hagyni nem valami kényelmes. Megpróbáltam kisöpörni a szemembe lógó kósza tincseket és fülem mögé simítani. Ujjaimmal fésültem át a szőke fürtöket, majd a tekintetem megakadt egy madzagdarabon az asztal jobb sarkában. Lassan elvettem azt és egy fonatot igyekeztem készíteni a hajamból, mint frizura. Egymásra helyeztem a tincseket, majd a végén megkötöttem a talált anyaggal.

Továbbra is egy helyben ültem és az ajtót bámultam. A reggeli nap tökéletesen megvilágította mögülem az ablakokon át. Vártam, hogy valaki belépjen rajta, mert éhes voltam. Az is megfordult a fejemben, hogy kimegyek én magam, de nem tartottam túl nagyszerű ötletnek. Inkább felálltam és csendben kinyitottam az egyik kisebb ablakot. A sós és párás levegő frissítően hatott szervezetemnek. Mélyeket szippantottam a kellemes illatból még pár percig, majd a könyvespolc felé indultam. A könyvsokaság közt kutattam egy érdekesebbre. Volt ott vékonyabb és vaskosabb is, ábrákkal teli és kemény borítású. A bőség zavarával küszködtem.

Végigsimítottam ujjam az egyik gerincén, mikor kiesett mellőle egy könyv és egyenesen a padlóra zuhant. Lehajoltam a kinyitódott könyvért. Az oldalon egy festett kép volt egy hatalmas csápokkal bíró lényről, ami egy hajót ránt le a mélybe a legénységgel együtt. Becsuktam a könyvet, hogy leolvashassam címét.

-Lények a végtelen tengeren.-suttogtam. Az imént látott kép és a cím egyszeriben megtetszett. Apró mosoly jelent meg arcomon, ahogy a kemény borításon figyeltem a motívumokat. A sarkokban apró piros és kék virágok voltak, amik a belső képet szegélyezték. Középen egy szirént festettek meseszép arccal. Hosszú barna haja a vízbe lógott, ahogy a sziklán feszítve énekelt.

Kíváncsiságomba fellapoztam a vaskos könyvet és az első említett lényről szóló legendákat kezdtem olvasni, a tengeri kígyókról.

„A megrémült, de annál izgatottabb hajós így szólott; 'És akkor körbe csavarodott a hajó körül. Recsegtek, ropogtak a vitorlák a szorításában. A hajópadló egyszeriben kettéhasadt az erejétől. Azt hittem ott ér a vég, mikor feldugta a fejét a tengerből és egyenesen farkasszemet nézett velem. Minden bátorságom igába szállt. Még sosem rettegtem annyira. A hatalmas fogai és a világító szemei. Én mondom, maga volt az ördög.' A beszámoló a norvég partoknál történtekről szól."

Miközben olvastam a medállal játszottam, ami a nyakamban lógott. Mindig szívem felett hordom az a nap óta. Olvasás közben teljesen belemerültem és észre sem vettem, hogy valaki belépett a kabinba. Magával ragadott a legenda. Szinte már magam is elhittem, hogy igazak. Kislánykoromban sokat olvasott ilyen történeteket a nevelőm, de mikor édesanyám tudomást szerzett róla, megtiltotta neki, mondván, hogy elbutít.

Egy mély krákogást hallottam. Ijedtemben összecsaptam a kezemben tartott könyvet és a hang keltőjére kaptam rémült tekintetem. Scott kapitány állt az asztal előtt kezében egy tálcával és szúrós tekintettel meredt rám. Ekkor felrémlettem Timothy szavai, miszerint nem lehet a kapitány dolgaihoz érni, különösen a könyveihez nem.

Lesütöttem szemeim és az asztalra helyeztem a könyvet. A kapitány szintén így cselekedett csak éppen ő a tálcát tette elém, miközben elemelte előlem a könyvet, de nem vette el, csak, hogy elegendő helyet biztosítson. Előttem egy tányéron gőzölgő rántotta, egy kis kenyér és paradicsom volt. A kancsóból a kapitány töltött a pohárba végig tartva velem a szemkontaktust. Elbűvölő volt a két smaragdzöld szempár. Olyanok akár egy ékkő, melyet egy gyönyörű nyaklánc közepébe helyeznek. Minden hölgy azt a remekművet szeretné.

Csendben leült velem szembe és arcom fürkészte. Minden pontját alaposan megnézte, mintha egy portéka volnék. Értetlenül néztem rá és hagytam, hogy a pír elborítson, mire egy pimasz mosolyt eresztett. Mérgemben összeráncoltam szemöldököm és dühös ábrázatot vágtam, bár magam sem tudom, hogy rá, avagy magamra voltam mérges.