Akt

II. Kísért a múlt

– Nem – vágott közbe ellentmondást nem tűrő hangon a festő –, nem csodálhat meg. A kiállításomon látható képek egyike sem mostanában készült, valamennyit láthatta már a közönség.

– De kérem – vett elő a zakója belső zsebéből egy összehajtogatott prospektust az olasz férfi. – Itt az áll, hogy...

– Lényegtelen, hogy ott mi áll – szólt közbe kissé idegesen Havashy. – Értse meg, visszavonultam. Nem dolgozom már, csak nagy ritkán festek vagy rajzolok, azt is csupán a saját szórakoztatásomra.

– De – próbálkozott tovább az erejét nem kímélve Filippo – egy ilyen kivételes, világraszóló kiállítás esetében minden bizonnyal kivételt tehet. Higgye el, ez páratlan lehetőség. Ha megengedné, hogy röviden ismertessem önnel a tematikánkat, a hitvallásunkat, és a...

– Ne fáradjon! – szakította félbe egy fokkal durvább hangon Havashy az olaszt, mint azt az illem megengedte volna. – Pontosan tudom, milyen képeket várnak. Elfelejti, hogy hosszú évtizedek óta festő vagyok, sőt az önnek munkát adó galériában is dolgoztam egykoron. –Havashy elhallgatott, majd mély lélegzetet vett. – Csak az idejét vesztegeti. Amit mondtam, megmondtam. Fogadja el a nemleges válaszomat. Két évvel ezelőtt visszavonultam, és még az önök kedvéért sem kívánok ezen elhatározásomon változtatni. Most pedig, ha megbocsát – biccentett kimérten, miközben a kert felé indult.

Filippo egy darabig némán nézett az egyre távolodó férfi után, mialatt káromkodások garmadát harsogta el magában, aztán a kezében eddig lobogtatott prospektust az asztalra vágta, és a festő nyomába eredt. Egy ízig-vérig Carallo ilyen könnyen azért nem adja meg magát.

Havashy lassú, kimért léptekkel sétált végig a domboldalba beültetett, alacsony fűvel szegélyezett fokokon.

A férfi egyenesen a kastélytól kissé jobbra lévő aprócska tó felé tartott. Gyakorta lejárt ide rajzolni, merengeni, vagy egyszerűen csak elnézni az útjuk során itt megpihenő madarakat. A tavacska nem volt túl nagy, és a felszínén sem csillogott zavartalanul a víztükör, itt-ott ugyanis tavirózsák úszkáltak, amelyek bár eddigre már elnyíltak, a nyári időszakban nagyon is igéző látványt nyújtottak.

Havashy már majdnem leért a tó partján álló nyolcszögű, gondosan kifaragott fából készült pavilonig, amikor észrevette, hogy az már foglalt: az egyik belsőbb padon ugyanis Dorina ücsörgött. Havashy azonnal felismerte őt a haja színéről.

Dorina, noha egy vaskos, régi kötésű könyvet tartott a kezében, már jó ideje nem lapokat, hanem az egyre felé közeledőt figyelte. A festő épp úgy jött, mint általában, ezért Dorina hamar nyugtázta, hogy valószínűleg csak sétálni indult, hiszen gyakran tette a kellemesebb délutánokon. Ám amikor a háttérben egy fiatalabb férfi alakja tűnt fel, a lány lágyan ívelt szemöldöke kíváncsian feljebb kúszott.

A jelenet egészen komikusnak hatott, ahogy Havashy a mögötte futó, neki kiabáló másikról tudomást sem véve haladt előre, egészen a tó partjáig, ahol csak és kizárólag azért lassított le egy-két másodpercre, hogy egy biccentéssel üdvözölje őt. Dorina némán viszonozta a köszönést, majd az asztalon pihenő kártyanaptárért nyúlt, amelyet kisvártatva becsúsztatott az olvasott könyv lapjai közé.

– Kérem, Havashy úr! – kiabálta az idegen férfi.

Dorina nem akart tiszteletlen lenni, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint a szégyenérzete, így nem sietett arrébb, hanem érdeklődve figyelni kezdte a tőle csupán néhány méternyire zajló eseményeket. Azt hamar leszűrte, hogy az igencsak mitugrásznak tűnő, drága öltönyt viselő férfi olaszul beszél, egy-két szót meg is értett a mondandójából, de összességében arra nem tudott rájönni, hogy pontosan miről is próbálja meggyőzni a sziklaszilárdnak tűnő Havashy Istvánt, aki peckesen, egyenes háttal, a távolba révedő tekintettel hallgatta a szüntelen szóáradatot.