II. Kísért a múlt

371 24 7
                                    

A hegyek az év minden időszakában gyönyörűnek hatottak. Tavasszal a virágba boruló lombok látványa, nyáron a hűsítő szellő, ősszel a rozsdabarnába öltöző vidék, télen pedig a hófödte csendélet szerzett kellemes perceket annak, aki megállt szemlélődni.

Havashy István, bár már sokszor látta e tájat mind a négy évszakban, ma is képtelen volt eldönteni, hogy mikor szerette a leginkább. Valamiért a Gerecse minden arca kedves volt a szívének.

Régóta járt már ide, több mint tíz éve. Persze akkoriban még a kastély nem szállóként funkcionált, csak egy lakatlan, romos épület volt. Nem is lehetett hetekig, hónapokig itt maradni, csak egy-két napra az akkor még ifjúsági szállásként működő mellékházban. Havashy tisztán emlékezett a ma már személyzeti szállásként szolgáló, egyébként meglehetősen takaros épületben eltöltött éjszakákra. Még most is maga elé tudta idézni az állott, sok éves matracok szagát, a hálózsák műanyagillatát, és a tábortűzön sütött konzerv ízét is. Akkoriban egész más volt minden. A pihenés helyett a kalandért jött fel ide. Persze, ezek az idők már bőven elmúltak.

Miután a kastély teraszán ülő Havashy engedélyezett magának egy hosszabb, a Gerecsét fürkésző pillantást, visszafordult az ölében pihenő könyvhöz, a kezével pedig az asztalon gőzölgő teáscsészéje után nyúlt. Aprót kortyolt a lágy pamacsokat eregető, mélybarna színű teából, amikor pedig az oldal aljára ért, felsandított a terasz egyik zugában megbúvó órára.

Négy óra múlt pár perccel. Rendszerint ilyenkor – pontosan félúton az ebéd és a vacsora között – jött le elfogyasztani az uzsonnáját, és meginni egy csésze teát. Nemcsak azért választotta ezt az időpontot, mert az étkezések szempontjából logikusnak hatott, hanem azért is, mert ilyenkor még a legtöbben a szobájukban pihentek, vagy már elindultak túrázni a környéken, így őt a legkevésbé sem zavarták.

Igazság szerint az elmúlt hónapokban Havashynak sikerült egy olyan napirendet kialakítania, amelynek segítségével a legtöbb vendéget el tudta kerülni. Reggelizni korán jött, csakúgy, mint ebédelni, vacsorázni pedig későn. Persze azért mindenkit nem tudott elkerülni – most is uzsonnázott rajta kívül egy pár –, de ezt a „tömeget" még a „nehezen, de tolerálható" kategóriába sorolta.

Noha Havashy – bevett szokásainak hála – eddigma csak ezzel a párral találkozott, a völgy csendjét megzavaró kocsiajtó-csapódásból ítélve biztos volt benne, hogy ez már nem sokáig marad így. Hirtelen, maga sem értette pontosan miért, de rossz előérzete támadt. Bár nem indokolta semmi, mégis elöntötte egy olyan kósza gondolatfoszlány, hogy talán hozzá érkezett valaki. És hamarosan be is bizonyosodott, ez így is volt. Két-három perccel később ugyanis a teraszajtóban feltűnt az egyik pincér fiú, nyomában egy jólfésült, meglehetősen drága és elegáns öltönyt viselő, nem túl idős férfival.

– Elnézést kérek, hogy zavarom – szabadkozott a fiatal felszolgáló. – Ez az úr itt azt állítja, hogy haladéktalanul beszélnie kell önnel. Mondtam, hogy nem fogad vendégeket, de...

Havashy István kinézett a könyve mögül. Előbb a piros mellényt viselő srácon futtatta végig a tekintetét, aztán az öltönyösön. Igazság szerint lett volna kedve még egy kicsit húzni az időt, de tudta jól, hogy minél gyorsabban beadja a derekát, annál hamarabb szabadulhat. Így egy legyintéssel elbocsátotta Robit – a pincért –, a másiknak pedig intett, hogy foglaljon helyet.

– Szép itt – szólalt meg olaszul a hívatlan vendég, miközben a zakóját kigombolva leereszkedett a felkínált székre Havashy asztalának túl felén. – Egészen Olaszországot juttatja eszembe – lamentált tovább.

– Nekem nem – felelte automatikusan olaszra váltva a festő, mialatt egy újabbat lapozott a könyvében. – Pedig jártam ott párszor, hosszabb időre is.

AktWhere stories live. Discover now