XII. Pentheszileia

200 14 1
                                    

Munka után Dorina első dolga volt keresni egy olcsó motelt, ahol legalább addig meghúzhatta magát, amíg átgondolja, hogy mi legyen a következő lépés. Biztos volt benne, hogy a nővére örömmel befogadná, mégsem akart hozzá költözni. Már csak azért sem, mert a nyakát tette volna rá, hogy az anyja ott fogja elsőként keresni, ha még eddig nem tette meg.


Őszintén szólva már azon is csodálkozott – noha egész álló nap rettegve várta a pillanatot –, hogy a kórházban nem botlott bele az asszonyba. Mindazonáltal nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy az édesanyja előbb-utóbb fel fog bukkanni. Jönni fog nap nap után, a maga igazát sulykolva.

Éppen ezért Dorina még a munkahelyváltáson is elgondolkodott. Egyébként sem szeretett itt dolgozni, mert az anyja árnyéka mindenhonnan rávetült. Kollégái, bár szemtől-szembe nagyon kedvesek voltak vele, a háta mögött mindig összesúgtak. Mindenki tudta, hogy miért kerülhetett olyan pozícióba, ahová csak sok év gyakorlat után vették volna fel normál esetben.

Persze, hogy ezt is az anyja intézte, a megbecsült, osztályvezető főnővér, akinek a keze kisgyermekkorától mindenben benne volt, kivéve a Gerecse lankái között eltöltött néhány hónapot.

Dorina, nagyot harapott a vacsorájának szánt, fonnyadt pizzás csigából, lélekben újra visszarepült a Résedi-kastély falai közé. Ha lehunyta a szemét, most is látta maga előtt a gyéren megvilágított folyosókat, hallotta a parketta nyikorgását, a csukódó ajtók kattanását, és érezte a száradó festék semmivel sem összetéveszthető illatát.


Egy pillanatra talán még azt is elhitte, hogy egyszer majd újra élhet a szállóban, ám a kijózanító felismerés hamar utolérte. Ha a szíve vissza is húzta, az esze tudta: soha többé nem mehet már vissza.

Szomorúan felsóhajtott, miközben a maradék csigát pedig kidobta a kukába. Úgy érezte, nem bírja itt tovább, úgyhogy felöltözött egy esti sétához. Nem akart ebben a lelakott, dohos szobában maradni, mert minden pillanattal egyre rosszabbul érezte magát benne.

Dorina cél nélkül indult neki a városnak, csak menni akart, menekülni, el a moteltől, a világtól, mindentől. Messze, a lehető legmesszebb. Így lyukadt ki másfél órányi sétálás után a Nagykörutat keresztülszelő egyik utcácskában megbújó füstös lebujban.

A kocsmába belépve az orrát azonnal megcsapta az izzadsággal kevert piaszag, amely egyszerre idézett fel benne kellemes és kellemetlen emlékeket, a mostanra messze szálló egyetemi éveiből.

Bár a csehóban nem volt kifejezett tömeg, Dorina nem talált szabad asztalt, így – jobb híján – a bárpulthoz telepedett le, egy a konyaktól bűzlő, szőke hajú nő mellé.

Miután felkászálódott a fekete bárszékre, intett a csaposnak, majd megszabadult a kesztyűitől, a Biankától kapott kasmír sálat pedig lazábbra húzta a nyaka körül.

– Mit adhatok szépségem? – kérdezte bugyiolvasztó mosollyal a harmincas éveit taposó, kigyúrt, kopasz férfi, amikor odaért hozzá.

– Egy ásványvizet kérek – felelte gondolkodás nélkül a lány.

– Mit? – kérdezett vissza értetlenül a pultos, mintha az imént nem hallotta volna a rendelést.

– Egy ásványvizet – ismételte el egy fokkal erélyesebben ugyanazt, ezúttal mélyen az a csapos szemébe nézve, aki erre, fintorogva ugyan, de végre kiszolgálta.

Dorina gyorsan fizetett, maga elé húzta az üveget, ám mielőtt beleihatott volna, halk kacagás ütötte meg a fülét a jobbjáról. Önkéntelenül is a hang irányába kapta a fejét, és nyomban meglátta a tőle három széknyire ülő fiatal párt.

AktWhere stories live. Discover now