Akt

II. Kísért a múlt

– Ahogy hallottam, itt is hosszabb ideje tartózkodik már.

– Igen – bólintott Havashy. – Nagyjából egy éve.

– Nos – köszörülte meg a torkát a férfi. – Én mégis nagyon örülök, hogy végre megtaláltam önt, és beszélhetünk. Hosszú utat tettem meg idáig. Nem egyszerű magát utolérni.

Havashy mély lélegzetet vett, és egy leheletnyit megvonta a vállát.

– Talán nem véletlenül van ez így. Azért utaztam ide, mert elfáradtam, és némi pihenésre volt szükségem – Havashy, noha direkt megnyomta a pihenés szót, igazából nagyon jól tudta, hogy feleslegesen teszi ezt. Az ilyenek, mint a vele szemben ülő is, úgysem értettek semmiféle célzásból.

– Értem – nevetett fel erőltetetten az olasz férfi, mintha csak egy rossz viccet hallott volna. – Hát igen. Ez a hely gyönyörű és nyugodt... A történtek fényében nem meglepő, hogy...

– Igen, nyugodt... – szólt közbe emelkedett hangon Havashy, majd mintha az előbbi kis beszélgetés meg sem történt volna, visszafordult az olvasáshoz.

– Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Filippo Carallo vagyok, a Velencei Művészeti Galéria néhány hónapja kinevezett kurátora.

– Hát ez remek – pillantott fel a könyvből újfent Havashy. Az arcán gunyoros mosoly játszott. – Gratulálok önnek, de feltételezem, nem azért keresett meg, hogy ezt elmondja nekem...

– Természetesen nem – ingatta a fejét a férfi. – Ennél sokkal jobb hírekkel érkeztem önhöz.

– Csakugyan? – tette le olvasmányát Havashy. Önkéntelenül is kezdett kíváncsi lenni, de ezt a legkevésbé sem akarta a másik orrára kötni, így a szokásos pókerarcát öltötte magára. Bár volt egy röpke pillanat, amikor az érdeklődését jelezve egy aprócska izom árulkodóan megrándult az arcán, de Filippo ezt a gesztusaiból ítélve nem vette észre.

– Igen. Rögtön a tárgyra is térnék, ha megengedi.

– Kérem, tegye azt.

– Jövő év februárjában, a velencei karnevállal egy időben egy különleges kiállítás nyílik az intézményünkben, melynek címe: „Com'é facto". Nyílt pályázatot hirdetünk, amelyre a világ minden tájáról lehet jelentkezni... Csupán annyi a kitétel, hogy a beküldött képet a közönség nálunk láthatja először. A pályázat végén egy bizottság választja majd ki a pályamunkákból, hogy melyek kerülhetnek bemutatásra. Ám – tartott ünnepélyes szünetet Filippo – van néhány olyan alkotó, köztük ön is – küldött egy túlontúl széles mosolyt Havashy felé –, akik számára teljesen nyilvánvalóan méltatlan lenne egy ilyen pályázat. Éppen ezért a kiállítás szervezői azt a döntést hozták, hogy néhány nagy becsben tartott művésznek felajánlják a pályázás nélküli bekerülést a kiállítás anyagába. Hogy úgy mondjam – húzódott ragadozó mosolyra Filippo szája –, önök a biztos befutók.

– Áh! – legyintett Havashy. – Csak a halál biztos, meg hogy adót kell fizetni.

A festő mély lélegzetet vett, aztán a szemüvegét egy hanyag mozdulattal a könyvére dobta, ő maga pedig felemelkedett és elindult lefelé a teraszról. A kurátor sietve követte őt.

– Mint azt önök ott Velencében nyilván nagyon jól tudják – nézett hátra a válla felett Havashy – két éve befejeztem az alkotást. Így sajnos nem tudok olyan festményt küldeni, amely még soha, sehol nem volt látható. Félek, hiábavaló volt, hogy idefáradt.

– Természetesen tudjuk, Havashy úr... De az sem kerülte el a figyelmünket, hogy egy hét múlva lesz a megnyitója az életmű-kiállításának. Nyilván ebből a jeles alkalomból a régi művei mellett újakat is megcsodálhat majd a közönség.