Mo Dao Zu Shi és The Untamed történetek

Függő

Nem túl jó kezdés, de fogalmam sincs, hogy hogy hívják azt a lógós cuccot amit magukon hordanak.😅 Amit megtalált Lan Zhan, amikor Wei Wuxian eltűnt.

Lan Zhan:

Miután Wei Ying visszautasította azt a kérésemet, hogy jöjjön velem vissza Gusu-ba, napokig csak úgy voltam. Ha lett is volna valaki körülöttem, nem reagáltam volna rá. De nem volt.

Csak hallásból tudtam, hogy mi történt a külvilágban. Úgy 4 nap múlva eldöntöttem, hogy segítenem kell másokon, ha már rajta, és magamon nem tudtam.

Többet nem mondtam ki a nevét. Még azt is megtiltottam magamnak, hogy gondoljak rá. Eleinte nehezen ment. Pár hét múlva azon kaptam magamat, hogy úgy gondolok rá, mint Ő-re. Név nélkül, így csak én tudom-hogyha véletlenül elszólnám- hogy ez az Ő, kit takar.
Néha megkérdezte a bátyám, hogy jól vagyok e, mivel megváltoztam. Erre persze mindig azt mondtam, hogy jól vagyok, meg amik történtek, történnek, és történni fognak, azok mindenkit megváltoztatnának. Ez válasz pont elég volt neki, de azért néha elkaptam egy-egy aggódó pillantását.

Éjjelente rémálmok gyötörtek. Mindben, ugyan azt, a hideg, elutasító Őt látom. A függőjét mindig magamnál tartottam. Ráraktam a citerámra.

Egy nap, éppen egy faluban voltunk, -amit a Wen-ek földig romboltak, és akit csak megláttak megöltek- segíteni eltemetni a halottakat, és ételt vinni nekik- amikor egy zombi nekem jött hátulról. Nem tudtuk, hogy azok is vannak itt, és valamiért senki sem vette észre. Talán azért mert csak apró kinézetbeli dolgok mutatták, hogy nem ember. A ruhájának egyik szakadásába, beleakadt az Ő függője. Másodperceken belül hárman is reagáltunk a jelenlétére, de valahogy- miután elkapta egy emberünket és hatástalanította, majd a ruhámból letépett egy darabot- meglépett. De nem tudtam ezzel az egésszel foglalkozni. Csak azt láttam magam előtt, ahogy a függővel együtt távolodott.

Mire hazaértünk teljesen magamon kívül voltam, persze ez kívülről nem látszódott. Nem tudtam elhinni, hogy az utolsó dolgot ami hozzákötött, elveszítettem. Később már, félálomban, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen már csak az emléke van meg. Az, hogy folyamatosan elutasítottam, most meg már nincs arra sem lehetőségem, hogy beszélgessek vele. Ha visszamehetnék az időben, mindent máshogy csinálnék.

És nagyjából itt aludtam be.

Éjszaka valami zajra keltem. Körbepillantottam, csak úgy futólag, hiszen sok zaj szokott lenni itt éjszaka, főleg a nyuszik miatt. Tényleg, elfelejtettem megetetni őket. Ilyen még sosem volt. Elgondolkoztam. Még a nyulaim is megvannak. Őket is Tőle kaptam. Hogy is felejthettem el?
Míg ezen agyaltam, megéreztem, hogy teljesen el vagyok tompulva. Megfázhattam. És valószínűleg lázas is vagyok, mert Őt látom a citerám mellett. Felültem.
-Lan Zhan. Szia!-mondta tétovázva- Bocsi, ha felkeltettelek.
-Nem baj... Wei Ying...-éreztem ahogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon. Mióta ki akartam már ezt mondani, ráadásul neki. Őt akartam a nevén hívni. Kár, hogy csak képzelem. Pedig jó lenne, ha tényleg itt lenne.
-Jól vagy?
-Persze.-töröltem le a könnyeimet.
-Én csak ezt-mutatta meg a függőt- hoztam vissza. Véletlenül akadt fel azon a zombin... Bocsi.
-Nem baj.-köhögtem egy kicsit.
-Biztos, hogy jól vagy?-jött hozzám közelebb. A kezét a homlokomra rakta. Most nem ütöttem el. Megfogadtam, hogy ha még egyszer találkozok vele, akkor nem fogom elkövetni, ugyan azokat a hibákat, ráadásul jól is esett az érintése-Tűz forró vagy.-nem érdekel, hogy mit mondott. Magamhoz húztam, és megcsókoltam. Félig meddig arra számítottam, hogy nem fogok tudni hozzáérni, de szerencsére nem ez történt. Visszacsókolt, majd finoman eltolt magától. Vagy álmodok, vagy tényleg itt van.-Van valahol hideg víz?
-Minek?-mire kell neki. Szomjas?
-Neked. Le kell vinni a lázadat.
-Nem kell. Csak hiányoztál. Nagyon.
-Te is nekem. De magas lázad van. Hol van a víz?
-Kint van. Visszajössz még?-vajon csak itt akar hagyni?
-Persze, hogy visszajövök.-nem hiszek neki. Nem hihetek.

Wei Wuxian:

Lan Zhan tűz forró. Túl forró. Aggódom miatta. Eredetileg azért jöttem, hogy visszaadjam neki azt a függőt. Véletlenül akadt fent, Wen Ning-en, akit odaküldtem, azért, hogy hozzon egy darabot a ruhájából, mert ezek a hülye élőhalottak, csak szagról ismernek fel bármit. Kivéve ugye a Szellem Generálist. Először azt sem akart, hogy megtudja, hogy itt vagyok, de most már örülök, hogy észrevett. Holnap reggelre sokkal rosszabbul lenne.
Kint megtaláltam a hideg vizet. Mellette volt egy kis tálka, abba öntöttem bele egy kicsit. Bent találtam egy rongyot, azt mártottam bele a vízbe, és ránéztem Lan Zhan-ra. Az arca vörös volt, a szemei feldagadtak, és köhögött. Egyszóval szarul festett. Odaültem az ágy szélére, és ráraktam a vizes rongyot a fejére. Nem tetszhetett neki, mert elkezdett mozgolódni, és ébredezni.
-Visszajöttél?-kérdezte álmos hangon.
-Igen. Mondtam, hogy visszajövök.
-Őszintén, nem hittem, hogy komolyan mondtad.
-Pedig nem szegem meg a szavam. Sohasem.-volt olyan amikor hazudtam neki? Soha! Nem tudnám megtenni.
-Tudom... Idejössz mellém?-a kérdés nagyon félénk volt.
-Persze.-odafeküdtem mellé. Újra bevizeztem a rongyot, és magamhoz húztam. Hozzám bújt. Elgondolkoztam azon, hogy mi történhetett addig, amíg nem voltam vele. Amikor itt voltam, a Lan klán-nál soha sem láttam betegnek. És megcsókolt, és azt mondta, hogy hiányzom neki. Vele kellett volna jönnöm. Eddig bele sem gondoltam, hogy milyen lehetett neki, amikor gyakorlatilag visszautasítottam. Tudom, hogy ő soha nem vallaná be azt, hogy mit jelentett az a kérdés. Ő azt akarta, hogy vele legyek. Csak túl dühös voltam ahhoz, hogy erre rájöjjek. Hogy tehettem ilyet, pont vele? Úgy fél óra múlva lement a láza. Még egy kis ideig ottmaradtam, néztem az arcát, hogy jól az eszembe véshessem, hisz reggelre el kell tűnnöm innen.
-Lan Zhan, ígérem, hogy vissza jövök hozzád.
-Hmmm.-nem ébredt fel rá.
-Mennem kell.-egy csókot adtam a szájára, aztán az ajtóból még egyszer visszanéztem. Már kiértem Gusu-ból amikor megláttam valamit a ruhámon. Lan Zhan függője volt az.

Lan Zhan:

Reggel amikor felkeltem, egyből az előző éjszaka jutott az eszembe. Körülnéztem. Nem voltam biztos benne, hogy nem csak álmodtam a tegnapot, de amikor ránéztem a citerámra, és láttam rajta a függőt megnyugodtam. Nem álmodtam. Vagy a tegnapi napot álmodtam. Nem, mégsem. A függőm sincs meg. Azt tegnap, miután megkértem, hogy feküdjön mellém, észrevétlenül rákötöttem a ruhájára.

-Wangji!-szólt nekem egy órával később a bátyám.-Sokkal jobban nézel ki. Mi történt?-vonogatta a szemöldökét.
-Semmi.
-Meglátogatott?-honnan tudja?
-Ki?
-Hát... a Yiling Pátriárka-kezdett feszengeni.
-Nem.
-Tudod, én engedtem be.
-Hogy mit csináltál?
-Beengedtem. Te nem láttad magadat. Napról napra rosszabbul voltál. Lassan belebetegedtél.
-Tényleg?
-Igen. De bármi is történt tegnap, örülök, hogy jobban vagy.
-Köszönöm.

Óriási kockázatot vállalt azzal, hogy beengedte. Mázlim van, hogy ilyen testvérem van.
Remélem találkozok még majd Wei Wuxian-nal. Várni fogok rá.