30. fejezet

56 8 11
                                    

Barbi szemszöge:

Miután a fiam elrohant a gyakorló tér felé a többiekkel elindultunk a konyha irányába.
-Na, ki mit fog kérni?- kérdeztem, ahogy beértünk a konyhába.
-Jó kérdés...- felelte Bart. -De tudok egy még jobbat. Mi van?- kérdezte Bart, mire elmosolyodtam. Úgy néz ki, hogy nem sokat változott ha nasiról van szó.
-Hát biztos, hogy van finom gumicukor. Vagyis remélem még senki nem ette meg, hisz csak pár napja vettük.- mondta Kalya, ahogy egyből az egyik szekrényhez sétált. -Hála az égnek. Még van.- jelentette ki, ahogy kinyitotta a szekrényt. Mikor felénk fordult egy csomag cukor volt a kezében.
-Megkostólhatom?- kérdezte Bart.
-Persze, a legfinomabb cukor a világon.- válaszolta Kalya, ahogy Bart felé nyújtotta a csomag cukrot.
-Köszi.- mondta Bart, ahogy kivett egy darab cukrot a csomagból. -Ez tényleg nagyon finom.- jelentette ki miután megette a cukrot. -Vehetek még egyet?- kérdezte.
-Persze, többet is vehetsz akár.- felelte Kayla, mire Bart kivett egy pár cukrot a csomagból. -Én mondtam, hogy finom.- tette hozzá egy mosollyal.
-Igazad volt, isteni ez a cukorka.-mondta Bart, ahogy tömte a cukrot a szájába.
-Nem cukorral kéne jól laknunk.- jegyeztem meg, ahogy én is vettem egy cukrot a zacskóból. -De egy pár még szem cukor még belefér.- tettem hozzá egy mosollyal, ahogy megettem a cukrot.
-Hol van már Ryan és a többiek?- kérdezte Kayla, ami egy nagyon jó kérdés volt. Valami azt súgja, hogy történt valami. Abban a pillanatban, amikor ez a gondolat végig futott az agyamon Kayla hirtelen a fejéhez kapott.
-Jól vagy?- kérdeztem aggódva, de őszintén nem is kellett több egy bólintásnál, ahhoz, hogy, tudjam, hogy mi történik.
-Minden rendben?- kérdezte Bart ahogy először Kaylara, aztán rám nézett.
-Látomása van.- jelentettem ki, ahogy Kalya mellé rohantam és a a karomba zártam mielőtt még ájultan a földre esett volna. Ez nem jelent jót.

Vivi szemszöge:

Sóhajtottam egyet, ahogy a nagy képernyőn lévő térképet néztem.
-Bárhol lehetnek...- jegyeztem meg. A hangban hallatszott, hogy most tényleg tanácstalan vagyok. A vállamon lévő kis kék sárkány ezt észre vette és bíztatás képpen az orrát az arcomhoz dörgölte.
-Nem lesz egyszerű, de meg fogjuk találni őket.- szólalt meg a mellettem lévő székben ülő Bruce.
-Úgy látom már van is ötleted.- jegyeztem meg, ahogy megsimogattam Clintet. Nat a képernyő tetején feküdt. Hanzo sokszor engedi a sárkányainak, hogy szabadon mászkáljanak, csak akkor tűnnek el, amikor Hanzo a képességét használja.
-Brucenak mindig van ötlete.- szólalt meg Terry, aki Bruce másik oldalán állt.
-Hát az első dolog az lenne, hogy...- kezdte magyarázni Bruce, de valami elterelte a figyelmemet. Nat eltűnt a képernyő tetejéről. A vállamra néztem és láttam, hogy Clint is eltűnt. Ez nem jelent jót.
-Minden rendben Ms. Wilson?- kérdezte Terry, ahogy Bruceszal együtt felém fordultak.
-Nem...- motyogtam. -Mindjárt jövök.- hadartam el, mielőtt elindultam az egyetlen hely felé, ahol most a fiam lehetett. Mikor odaértem a gyakorló térre, a lélegelzetem megállt egy pillanatra.
-Anya...- hallottam Hanzo hangját, aki a földön térdelt. Az íj mellette hevert a földön. Ryan mögötte feküdt a földön. A tekintetemet a szoba másik oldalára irányítottam. Csak Damian hátát láttam, amiből egy nyílvessző állt ki. Úristen...
-Anya...- zokogta a lányom, ahogy  kilépett az apja mögül.
-Semmi baj kicsim... Minden rendben lesz.- mondtam, ahogy egy pillanatra szorosan átöleltem a lányomat, mielőtt az apja felé fordultam.
-Jól vagyok.- szólalt meg Damian, ahogy felém fordult.
-N-nem, ne hazudj.- mondtam, mielőtt megtöröltem a szememet. Ez az egész egy picit nekem is sok volt, de erősnek kell maradnom a gyerekek miatt. -Gyorsan segítek apának, utána beszélünk. Minden rendben lesz.- mondtam a lányomnak aki erre egy bólintással reagált. Ezután egyből Damian felé fordultam. -Gyere, menjünk.- mondtam, ahogy az átkaroltam a derekát és elindultunk az egyik orvosi szoba felé.
-A-anya én n-nem akartam...- hallottam a fiam remegő hangját.
-Semmi baj édesem...- mondtam a fiamnak, akinek egy pár könnycsepp hullott le az arcán.
-Maradj itt velük. Ez csak egy karcolás.- súgta nekem Damian.
-Nem.- volt a válaszom.
-D-de tényleg nem a-akartam...- ismételte újra a fiam, mire csak egy sóhajjal reagáltam.
-Tudom, tudom. Figyelj most segítek apádnak, utána meg megbeszéljük ezt, jó?- kérdeztem tőle. Hanzo bólintott egyet, mire tovább mentünk az orvosi szoba felé.
-Úristen, nagyon sajnálom, olyan ügyetlen vagyok...- hallottam Ryan hangját mielőtt kimentünk a szobából. Miután beértünk az orvosi szobába, Damian leült az ágyra, míg én elindultam a sarokban lévő polcok felé. A nyílvessző beleállt a hátába, ezért gondoltam, hogy hozok egy kis érzéstelenítőt, hogy könnyebb legyen kivenni.
-Hagyad, nem kell...- mondta komoran, ahogy megpróbálta kihúzni a nyílvesszőt a hátából.
-Hagyd abba.- mondtam, ahogy felé fordultam, hogy megállítsam attól, hogy kihúzza a nyílvesszőt, de már késő volt. Egy pillanat alatt kitépte a nyílvesszőt a hátából. Egy pillanatra összerezzent, de után újra nyugodtan ült az ágyon.
-Kész is van.- jelentette ki ahogy a véres nyílvesszőt a földre dobta.
-Ilyen soha többet ne csinálj.- jegyeztem meg egy sóhajjal. -Szerncséd volt, hogy ki tudtad húzni a nyílvesszőt egybe úgy, hogy semmit sem sértettél meg.- magyaráztam, ahogy egy kis tálcával leültem mögé az ágyra. -Le kell venned a felsődet. Így nem tudok hozzá férni a sebhez.- jegyeztem meg. Damian kérdés nélkül azt tette amit mondtam. Egy laza mozdulattal kibujt a köpenyéből és levette felsőjét. Egy szó nélkül el is kezdtem kitisztítani a sebét.
-Sárkányok?- szólalt meg egy pár percnyi csend után.
-Igen, gondolom a kő ereje bennük él tovább. Az egyikük sárkányokat tud megidézni, míg a másik teleportálni tud. De ez még semmi, ahogy idősödnek, annál erősebbek lesznek.- magyrázátam, ahogy egy alkoholba mártott kendővel megtöröltem a sebet.
-Akkor nagy eséllyel őket akarják a Baglyok.- szólalt meg Damian, ahogy elkezdtem összevarrni a sebét.
-Igen, nagy eséllyel.- jegyeztem meg egy sóhajjal. -Mindjárt kész.- tettem hozzá, ahogy az utolsó öltéseket csináltam. -Mindig attól tartottam, hogy ez a nap elfog jönni.- mondtam, ahogy befejeztem a varrást. Az egyik kezemmel megtöröltem a szememet mielőtt felálltam és az asztalhoz sétáltam. Már csak annak a gondolatától, hogy bármi történik valamelyik gyermekemmel össze szorul a szívem. Sóhajtottam egyet, ahogy letettem az asztalra a cérnát és a tűt. -Félek attól, hogy nem fogom tudni megvédeni őket és....- nem akartam folytatni a mondatot, de nem is kellet, hisz ő tudta, hogy mire gondolok.
-Ne gondolj ilyenekre...- hallottam Damian hangját, ahogy a karjait a derekam köré fonta. Vettem egy nagy levegőt, ahogy megpróbáltam megnyugodni. Az, hogy újra a karjaiban voltam sokat segített. Szinte el se tudom, hinni, hogy itt van. -Minden rendben lesz...- szólalt meg, mielőtt maga felé fordított, úgyhogy a karjait a derekamon tartotta. -Nem fogom engedni, hogy bármi történjen veled vagy a gyerekekkel. Nem foglak újra elhagyni titeket.- tette hozzá, ahogy magához ölelt. Gondolkodás nélkül átkaroltam a nyakát és viszonoztam az ölelését.
-Ez nekem túl sok...- mondtam, ahogy egy könnycsepp legördült az arcomon. -De erősnek kell lennem miattuk...- tettem hozzá.
-Tudom. De tudnod kell, hogy már nem vagy egyedül. Nem bírtam volna azt, ha bármi történt volna veled vagy a gyerekekkel anyámék miatt. De ennek már vége. Mostantól mindig itt leszek. Látom rajtad, hogy ez most mind nagyon sok neked. Szeretnék segíteni neked.- magyarázta mielőtt szorosan magához ölelt. Egy pár pillanatig így maradtunk csöndben és élveztük egymás társaságát, mielőtt Damian megszólalt és feltett egy kérdést, amitől egy pillanatra kihagyott a szívem.

-Hozzám jössz?-

Slade's DaughtersWhere stories live. Discover now