26. fejezet

64 7 12
                                    

Ryan szemszöge:

Utálok várakozni. Utálom ezt az egész helyzetet. Utálom, hogy nem tudok semmit sem csinálni. Itt kell várnom, míg Vivi az egyik szobába küzd anya sebeivel.
-Ne aggódj, minden rendben lesz.- szólalt meg egy ismerős hang. Én csak egy sóhajjal válaszoltam, ahogy a mellettem álló lányra néztem.
-Nagyon félek. Félek attól, hogy anya  nem fog felkelni.- mondtam, mire Kayla a vállamra tette a kezét.
-Semmi baj, mindenki szokott félni néha, de én tudom, hogy Barbi biztos túl fogja élni. Emlékszel mit mondott múlt héten?- kérdezte egy kisebb mosollyal, amire én csak egy bólintással válaszoltam. -Idézem: 'Én mindent túl fogok élni, mert a fiam esküvőjét 100%, hogy nem fogom kihagyni. Plusz, majd meg kell még győződnöm, arról, hogy jó párt talál magának. A fiam csak a legjobbat érdemli.'- ahogy Kayla idézte anyám szavait egy mosoly megjelent az arcomon. De egy pár pillanat alatt el is tűnt. -Mi a baj?- kérdezte a mellettem álló lány aggódva.
-Semmi, csak...ha az ő nem jött volna akkor anya nem élne már.- mondtam, ahogy 'Bart' felé néztem, vagyis a többiek így hívták.
-Ezt hogy érted?- kérdezte Kayla.
-Én csak ott álltam. Érted? Csak álltam és figyeltem, ahogy anya zuhant. Meg se mozdultam, meg se tudtam mozdulni. Minek van erőm? Még a saját anyámat se tudtam volna megmenteni. Semmire sem vagyok jó.- feleltem egy nagy sóhajjal, ahogy egy könnycsepp elhagyta az arcomat. Azt az egy könnycseppet több társa is  követte.
-Sssshh, semmi baj.- mondta Kayla, ahogy szorosan magához ölelt.
-Semmire sem vagyok jó.- jegyeztem meg, ahogy még több könnycsepp gördült le az arcomon.
-Ne mondj ilyeneket.- mondta Kayla, ahogy megtöröltem a szememet és elengedett.
-De az vagyok, ha az a 'Bart' vagy kicsoda nem jelenik meg anya meghalt volna miattam! Azért mert még a saját anyámat is képtelen vagyok megmenteni.- magyaráztam neki, mire ő csak egy sóhajjal válaszolt.
-Figyelj, lehet, hogy most lefagytál egy pillanatra és úgy tűnik neked, hogy semmire sem vagy jó, de ez nem igaz. Higgy nekem, én tudom, hogy egy nap nagy dolgokat fogsz véghez vinni. Nagyon sok ember életét fogod majd megmenteni, csak még kicsi vagy, mind kicsik vagyunk. Még sokat kell tanulnunk, szóval ne öld magad emiatt, oké?- kérdezte, mire megtöröltem a szememet és bólintottam egyet.
-Oké.- válaszoltam sóhajtózva.
-Figyelj, mit szólsz, egy kis palacsintához?- kérdezte Kayla. A palacsinta szó hallatára egyből felcsillant a szemem.
-Palacsinta?- kérdeztem egy kisebb mosollyal az arcomon.
-Igen, jól hallottad palacsinta.- felelte mosolyogva.
-Az szuper lenne. Egy kis-- már kezdtem volna sorolni, hogy milyen palacsintát szeretnék most enni, de ekkor hirtelen hallottam egy ajtó nyitását. Oldalra néztem és láttam, hogy 'Bart' már nem ült az ajtó előtt. Vivi lépett ki az ajtón. -Majd még később beszélünk.- mondtam és még mielőtt bármit is tudott volna mondani Kayla, oda rohantam az ajtóhoz.

Bart szemszöge:

A szobában közében volt egy ágy, a bal oldalán két szék állt. Vele szemben a falnál volt egy kis asztal és egy szék. Az ágy jobb oldalán volt egy fém kocsi egy tálcával a tetején. Mögötte volt egy asztal és egy szekrény telis tele orvosi eszközökkel és különböző üvegcsékkel. A tálcán lévő véres kendökből ítélve elég sok vért vesztett. Barbi az ágyon feküdt és békésen aludt, kötéssel a hasán. Még szerencse, hogy időben rátaláltam. Nem tudom, mit csináltam volna, ha most újra elveszteném, azt nem bírnám. Sóhajtottam ahogy odasétáltam mellé és megfogtam az egyik kezét.
-Sajnálom...- csak ennyit tudtam kinyögni, ahogy egy könnycsepp legördült az arcomon. -Szeretlek.- tettem hozzá, ahogy lehajoltam és megcsókoltam a homlokát. Remélem még te is szeretsz engem, annak ellenére, hogy ennyi időre eltűntem. Sóhajtottam egyet, ahogy elengedtem a kezét és elléptem az ágytól.
-Anya!- hallottam valakit kiáltani, ahogy az ajtó hirtelen kinyílt és a fiú korábról megjelent a szobában. Villámgyorsasággal Barbi oldalán termett és megfogta az egyik kezét. -Anya, kérlek ne hagy itt...- könyörgött, ahogy egy pár könnycsepp elhagyta az arcát. Anya? Barbi az anyukája? Barbinak van egy fia??!! Mi? Éreztem, hogy a szívem egy pillanatra megállt. Lehet, hogy talált magának valaki mást? Lehet, hogy túl későn jöttem vissza? Egy szót sem szóltam, csak csöndben figyeltem a fiút. -Anya, nem hagyhatsz itt. Nekem csak te vagy...- zokogta. Azt kell mondaom, hogy eléggé ismerősnek tűnik a fiú. Vagyis olyan mintha hasonlítana valamennyire rám. Plusz ha jól emlékszem ő is szupergyors vagyis sikerült tartania velem a tempót, ami csak ászt jelentheti, hogy....de nem, az nem lehet... Nem, nem, nem, kizárt, hogy az én fiam lenne. Bár erre is megvan az esély, hisz aznap amikor eltűntem, azt mondta, hogy valami nagyon fontosat akar elmondani, lehet, hogy ezt akarta elmondani. Hát csak egy módja van annak, hogy kiderítsem. Sóhajtott ám egyet, ahogy oda léptem a fiúhoz és a vállára tettem a kezem.
-Rendbe fog jönni, ne aggódj.- mondtam nyugodtan, ahogy egy megértő pillantást vetettem a fiúra. A fiú bólintott egyet, ahogy felállt és leült az ágy melletti székre. Elvettem a kezemet a válláról, ahogy leültem én is az egyik székbe.
-Honnan ismered anyát?- kérdezte a fiú, ahogy az anyját figyelte. -Egyszer sem láttalak eddig és a Bart nevet sem hallottam tőle. Vagyis ha jól hallottam, akkor ez a neved, nem?- tette hozzá.
-De, a nevem Bart és anyáddal még középiskolás korunkban ismerkedtünk meg.- válaszoltam neki. -Egész közeli barátok voltunk.- tettem hozzá halkan.
-Az én nevem Ryan. Gondolom már rájöttél abból amit láttál, én Barbi fia vagyok.- mondta még mindig az anyját figyelve.
-Örülök a találkozásnak.- mondtam, mire ő csak egy bólintással reagált. -Ha jól láttam szupergyors vagy, igaz?- kérdeztem kíváncsian.
-Igaz, anya mindig azt mondta, hogy apától örököltem, de ezt nem tudom biztosra.- felelte.
-Miért nem vagy ebben annyira biztos?- kérdeztem. Most ugrik a majom a vízbe.
-Azért mert sosem találkoztam az apámmal. Anya azt mondta, hogy az apám szupergyors volt, meg, hogy nagyon hasonlítok rá. A nevét sosem mondta ki. Ha kérdeztemy hogy hol van apa, mindig csak annyit mondott, hogy eltűnt még mielőtt megszülettem.- magyarázta. -Csak ennyit tudok róla.- tette hozzá.
-Hány éves is vagy pontosan?- kérdeztem. Ha pont annyit mond, akkor...akkor igaz.
-10, miért?- kérdezte, amire végre felém fordult. Pont 10 éve tűntem el. Viszont mielőtt mondhattam volna bármit is mindkettőnk tekintete gyorsan Barbira esett.
-Ugh....- csak ennyi jött ki belőle, de ez épp elég bizonyíték volt arra, hogy tudjuk, hogy most ébredezik. -Mi...mi...- motyogta Barbi halkan, ahogy felet az ágyon a fejét fogva.

Barbi szemszöge:

Borzalmasan fáj a fejem és az oldalam is. Mi történt? Ja már emlékszek.. Erwin a kis köcsög...
-Anya!!- hallottam egy ismerős hangot, ahogy valaki a nyakamba ugrott. -Annyira örülök hogy jól vagy.- mondta Ryan ahogy még erősebben magához ölelt. Elmosolyodtam, ahogy átöleltem a fiamat.
-Te is tudod, hogy nem lehet ilyen könnyen megszabadulni anyától . Plusz te is tudod, hogy az esküvődig biztos túl fogom élni még.- mondtam vigyorogva, ahogy elengedett az én kis tündér fiacskám és leült mellém az ágyra. Viszont egy gondolat nem hagyott nyugodni, hogy kerültem ide? Az utolsó dolog amire emlékszek, az az, hogy egy nagy szemöldökös köcsög kihajított egy ablakból.
-Azt hittem elveszítelek. Amikor láttam, hogy zuhansz egyszerűen lefagytam, de szerencsére egy régi barátod megjelent és elkapott, aztán segített nekem Bruce nagypapához hazahozni téged.- még kérdeznem sem kellett, Ryan válaszolt a kérdéseimre. Várjunk, régi barát?
-Régi barát?- tettem fel a kérdést hangosan.
-Igen, vagyis, azt mondta, hogy középiskolában ismerkedtetek meg. Bartnak hívják.- amint meghallottam a nevet egyből éreztem, ahogy megállt a szívem egy pillanatra.
-Nem...az nem lehet...- motyogtam. Nagyon sok kérdés keringett a fejemben. Mi? Miért? Hogy? Hol volt eddig? Biztos csak téved a kis herceg, rosszul hallott egy nevet.
-Mi a baj anya?- kérdezte Ryan aggódva, ahogy látta az arcomon a sokkot.
-Szia Barbi...- hallottam egy ismerős hangot, amit soha nem gondoltam volna, hogy valaha is újra fogok hallani. Hirtelen egy ismerős alak tűnt fel a látó teremben.
-B-bart...- csak ennyit tudtam kinyögni, ahogy éreztem, hogy fogy a levegőm. Semmit sem változott az évek során, biztos, hogy ő volt az. De miért? Hogy? Agh, ez nekem túl sok. Láttam, hogy mozgott a szája, de semmit nem hallottam. Ryan aggódó tekintete volt az utolsó dolog amit láttam, mielőtt minden elsötétült.

Slade's DaughtersWhere stories live. Discover now