Slade's Daughters

17. fejezet

10 évvel később, napjainkban.....

-Anya!!!- kiáltotta egy hang, amint egy 10 éves kisfiú berohant a konyhába.
-Igen kicsim?- kérdezte a fiatal nő. Nem sokban változott az évek során. A leginkább csak a haja változott, a szőkés-barna szín helyett, haja most inkább egy szürkés, fehéres árnyalatban pompázott. Hasonló, mint az apja haja. Abbahagyta a hús szeletelését, ahogy a fia felé fordult.
-Hugi megint elvette az íjamat!- magyarázta a fiú, ahogy karba tette a kezét. A fiú haja olyan fekete volt, mint az apjának. A haján kívül a barnás zöldes szemét is az apjától örökölte. A egyenes vállig érő haja a hajtöveknél volt összefogva. Stílusa az apja és az anyja stílusának a kombinációja volt, pont mint a testvérének. Egy dolog amiben a fiú nagyon hasonlított az anyjára az az íjászat iránti szeretete és imádata volt. Az anya sóhajtott egyet, ahogy megtörölte a kezét.
-Kiera Azaria Wilson, gyere csak ide.- mondta kicsit hangosan.
-Igen anya?- kérdezte egy kislány ahogy berohant a szobába. Anyjáról örökölt világosbarna, szinte szőke haja egy laza lófarokba volt felkötve. Szeme élénk zölden nézett először az anyját aztán a kicsit morcosnak tűnő testvérére tekintett.
-Elvetted az íjamat!- kiáltotta a fiú mérgesen.
-Mi?- kérdezte a kislány.
-Csak te veheted el! Múltkor is nálad volt!- mondta a fiú.
-Anya! Hanzo hazudik, nem vettem el az íját!- védte magát a kislány.
-Oh, ha nem te voltál, akkor ki volt? Hm?-
-Nem tudom, de biztos nem én voltam!-
-ANYA!!- kiáltotta a két gyerek egy 3 perces vita után. Az anya sóhajtott egyet, már harmadszor vitáztak ezen a héten és még csak kedd van.
-Anya, most tényleg nem én voltam.- mondta a lány, ahogy az anyára nézett szemével. Az anya a lányára nézett mielőtt a fiára pillantott, aki épp egy kicsit morcosan nézte a földet. Elmosolyodott az anyuka gyerekeit látván. Mindkettő kis ördög fióka eszébe juttatta Őt... Akármennyire is fájt rá gondolnia, sosem bánta meg, hogy hasonlítanak rá.
-Akkor ki volt az?- kérdezte a fiú.
-Nem tudom, Kayla is lehetett vagy esetleg Ryan.- mondta a lány.
-Figyeljetek, a többiek mindjárt hazajönnek. Ha megérkeztek majd megkérdezzük őket, jó?- ajánlotta fel az anya.
-Jó...- felelte az ikerpár egyszerre.
-Helyes, akkor ki akar segíteni nekem a vacsi elkészítésében?- kérdezte az anya egy nagy mosollyal.
-Én!- kiáltotta a kislány ragyogó szemekkel. Egyrészt imádta, amikor az anyukájával tölthetett időt, másrészt pedig szeretett főzni.
-Hanzo? Nincs kedved velünk főzni?- kérdezte az anya, ahogy a másik gyerekére nézett. Sosem hitte volna, hogy ikrei lesznek.
-Nincs, majd szóljatok, ha kész. Elmentem edzeni.- mondta a fiú kicsit komoran, ahogy kiment a szobából. Az anya csak egy sóhajjal reagált fiára.
-Majd biztos lenyugszik, Mr. Puffancska.- mondta a lány.
-Ezt hallottam!- hallatszodott a fiú hangja.
-Tudom!- volt a lány válasza.
-Utállak!- kiáltotta a fiú.
-Én is szeretlek bátyus!- válaszolta a lány a testvérének egy vigyorral az arcán. Az anya csak elmosolyodott a két gyerekén, nagyon emlékeztette őt arra, hogy milyenek voltak régen a saját testvérével, hányszor mondták ezt a két mondatot egymásnak.
-Tisztára olyanok vagytok mint, keresztanyu és én kicsiként.- jegyzete meg az anya, ahogy mindketten a konyhapult felé fordultak.
-Melyik keresztanyura gondolsz?- kérdezte a lány kíváncsian.
-Barbira, mert ugye nekem ő a testvérem, a kis húgom.- magyarázta az anya. -Megpróbálod felvágni?- kérdezte lányát, ahogy a pulton lévő húsokra esett a tekintete. Aztán a lányára pillantott, aki bólogatással reagált anyja kérdésére. -Rendben, akkor figyelj így kell csinálni.- mondta az anya, ahogy megmutatta a kislányának, hogy hogyan kell felvágni a húst.
-Most én! Had próbáljam meg!- szólalt meg a lány.
-Rendben, de csak óvatosan, próbáld meg nem megvágni magadat.- mondta, ahogy oda adta a lányának a kést.
-Anya, Hanzo-val és nagypapival egy csomószor párbajozunk katanákkal. Ez azokhoz képest semmi.- magyarázta a lány. -Megoldom, én mindent mindig megoldok.- tette hozzá a lány.
-Rendben, te tudod, én hiszek neked.- mondta az anya egy mosollyal az arcán, látszik, hogy az ő lánya. A lány úgy is tett, ahogy az anyjának mondta, óvatosan szétvágta a húst, pont mint az előbb az anyja tette. Amikor végzett az anyukájára nézett választ várva. -Nagyon ügyes vagy, ki tudja, lehet, hogy a jövőben majd szakács leszel.- mondta büszkén az anya.
-Az nem rossz, de én tudod mi szeretnék lenni anya?- kérdezte a lány ahogy odébb állt, hogy az anyukája oda férjen a felvágott csirke húshoz.
-Nem, mi szeretnél lenni édesem?- kérdezte, ahogy befűszerezte a húst.
-Időutazó! Szeretnék sárkányokat látni vagyis inkább szeretnék Hanzo-n kívül más sárkányokat is látni, rendes sárkányokat.- magyarázta a lány.
-Nem rossz ötlet.-
-Anya te mi akartál lenni kicsiként?-
-Hát nem is tudom, én mindig is vagy szuperhős vagy szupergonosz akartam lenni.-
-Wow, azok is jó! Olyan sok dolog van, amit ki szeretnék próbálni.-
-Majd kipróbálnod mindet, még van időd eldönteni.-
-Tudom, tudom.- mondta a lány. Az anya a hús a tepsire helyezte és betette a sütőbe.
-Még egy fél óra és kész lesz.- mondta az anyuka ahogy felállt és a lányára nézett.
-Rendben.- bólogatott a lány. -Már alig várom.-
-Tudom, az egyik kedvencetek.- mondta az anya, ahogy a lányára pillantott, feltűnt neki, hogy a lánya szemében lévő ragyogás elthalványult és eltűnt a mosolyával együtt. -Jó vagy édesem?- kérdezte aggódva az anya.
-Persze.- felelte gyorsan a  lány, ahogy egy mosolyt varázsolt az arcára. Az anya tudta, hogy ez nem egy őszinte mosoly.
-Mi a baj? Te is tudod, hogy nekem elmondhatod.- mondta mire a lánya nem válaszolt. -Ki volt az? Kit kell megvernem?- tette fel a kérdést mire a lányának arcán végre megjelent egy kicsi, de őszinte mosoly. -Már megint azon gondolodtál?- kérdezte az anya egy rövid szünet után. A lány nem szólt egy szót se, csak a földet nézte. -Mondtam már többször is, apa, nem miattatok ment el.- mondta az anya, ahogy lehajolt a lánya szintjére. -Nézz a szemembe.- mondta ahogy felemelte a lánya tekintetét és a szemébe nézett. Megcsillant egy pár könnycsepp a lánya arcán a fényben. -Shh, ne sírj. Te is tud, többször is mondtam már, hogy nem azért nincs itt apa, mert nem szeretne veletek lenni. Én tudom, hogy ha tehetné, minden percét veletek töltené.- magyarázta a lányának, a szíve összeszorult, amikor így látta a gyerekeit vagy bármelyik kis ördög fiókát. A lány nem szólt semmit, csak anyja nyakába ugrott és elkezdett zokogni. -Shhh, semmi baj, nyugodtan enged ki magadból.- mondta az anya, ahogy elkezdte simogatni a lánya hátát. Egy pár perc után a lány lenyugodott.- Figyelj támadt egy nagyon jó ötletem.- mondta az anyuka egy mosollyal, ahogy a lánya elengedte a nyakát és felállt.
-Mi?- kérdezte a kislány, ahogy megtörölte a szemét.
-Amíg én megnézem hogy van Mr. Durci Kapitány, addig tervezhetnél magadnak egy időutazó ruhát. Anyukád valamennyire tud varrni is, szóval, ha olyan, akkor esetleg meg is tudnám csinálni. Sőt akár tervezhetnél egyet Kayla-nak is. Meglephetnénk ezzel a többieket.- magyarázta, erre a lánya szemébe visszatért a csillogás, a csillogás amiért bármit megtenne.
-Tényleg??!- kérdezte meglepetten.
-Igen. Na nyomás, találj ki valami nagyon menőt.- mondta az anyuka, mire a lánya mosolyogva egy bólintás után a szobájába rohant. Miután a lánya elhagyta a szobát az anya felállt és elindult a lőtér és az edző pálya felé. A fia karba tett kézzel ült a pálya szélén anyjának háttal.
-Meguntad az edzést?- kérdezte az anya, ahogy leült a fia mellé a földre. A fia nem válaszolt semmit, csak nézett maga elé. -Tudod, ki szeret nagyon edzeni?- kérdezte az anya.
-Nagypapa.- válaszolta a fiú.
-Igen, igaz, de rajta kívül tudod ki szeretett még edzeni?- kérdezte az anya, de megint nem kapott választ. -Apád.- csak ez az egy szó felkeltette a fiú érdeklődését.
-Apa?- kérdezte a fiú. Sosem látta az apját, sosem találkozott vele, sosem beszélt vele.
-Igen, apád volt az, aki akár képes volt az egész napot edzéssel tölteni.- mesélte fiának az anya, ahogy visszaemlékezett a régi időkre. -Nagyon hasolnlítasz rá, mindketten nagyon hasonlítotok rá.- tette hozzá. Egy ár pillanatig békés csend uralta a helyet.
-Apa...tch...nekem nincs apám. Az apának az a dolga, hogy megvédi a családját, ott van a családjával.- mondta kicsit idegesen a fiú.
-Tudom édesem, hogy mérges vagy és meg is értem, hogy miért vagy mérges.- kezdte az anyuka. -De annak biztos van valami nyomós oka, hogy miért nincs itt velünk.- próbálta nyugtatni fiát. Nagyon fájt ez mindkettőjüknek. Egyikük sem tudod már mit mondani. Egy pár perc után az anyuka sóhajtott egyet mielőtt felállt és elhagyta a szobát egy pár pillanatra. Mikor visszajött egy íj volt a kezében. -Gyere.- szólt a fiának. A fiú sóhajtott egyet ahogy felállt és az anyukája felé fordult. Meglepődött amikor meglátta anyja kezében az íjat.
-Az a te régi íjad.- mondta a fiú, ahogy megfigyelte az íjat távolról.
-Most már a tied.- mondta az anya egy mosollyal. -Én már úgyis kinőttem.- tette hozzá ahogy a fia felé nyújtotta az íjat.
-Tényleg?- kérdezte a fiú.
-Igen, tudom, hogy mennyire szeretsz íjászkodni.- mondta az anya.
-Köszönöm anyám.- mondta a fiú ahogy elmosolyodott és elvette az anyja kezéből az íjat.
-Semmiség édesem, érted bármit megtennék.- mondta az anya ahogy magához ölelte a fiát. -Nagyon szeretlek téged is és a testvéredet is, ti vagytok a mindenem.- mondta az anya, ahogy egy könnycsepp legördült az arcán. Nagyon rosszul esik neki amikor az apjuk miatt lesznek a gyerekei szomorúak vagy mérgesek. A fia látta az arcát elhagyó könnycseppet és szorosan átölelte az anyukáját, miután letette az íjat a földre.
-Mi is nagyon szeretünk.- mondta a fiú. A fiú igazából nem azért volt mérges az apjára, mert nem volt ott velük, hanem azért, mert annyiszor megsíratta az anyját. Utálja, ha az anyukája miatta lesz szomorú. Egy pár percig békés csöndben vártak aztán az anyuka törte meg a csendet.
-Na, had nézzem mit tudsz.- mondta ahogy abbahagyták az ölelkezést. A fiú bólintott egyet, ahogy megfogta az íjat és gyorsan fel is húzta. Egy pillant múlva elengedte a nyílvesszőt, ami pontosan a céltábla közepébe fúródott.
-Szép lövés.- kommentálta az anya. A fiú felhúzta újra az íjat és újra lőtt. Ez a nyílvessző ketté hasította az előzőt ami a céltábla kellős közepébe talált.
-Milyen volt?- kérdezte a fiú, ahogy anyja felé fordult.
-Nagyon ügyes vagy. Bár ez alap, hisz az én fiam vagy.- mondta büszkén az anya, mire mindketten elmosolyodtak. A békés idilli pillantott a sütő időzitője törte meg. -Uh, most megyek megnézem a kaját, addig, csak így tovább. Nagyon büszke vagyok rá.- mondta az anya egy mosollyal, ahogy gyorsan a konyhába szaladt.