Elmegyógyintézet [BEFEJEZETT]

13. fejezet-Élvezd a félhomályt J.!

Jenna

Fejében cseng az álombeli mondat. Bánod már? Kezét fülére szorítja, mintha ezzel kizárhatná a groteszk, eltorzult hangot, de ami a fejedben van nem tudod elhallgattatni, nem igaz?
Látja maga előtt nevelőanyját, ahogy kezei között hagyja el az élők sorát, hogy az eltávozottak csoportját erősíthesse, s testvére élettelen testét, ahogy lóg a gerendáról. Természetellenes pózban, szeme fennakadva. Miért most érzi magát rosszul? Nem fogta volna fel a helyzet súlyosságát? S ami a legfontosabb, tudott volna másképp cselekedni?
Nem veszthetem el a józan eszem. Csak nyugodj meg Jenny...

Léptek zaja üti meg fülét, mely kellemetlenül hangos a folyósók üressége végett.
Az ajtó fémes kattanással nyílik, min egy ápoló lép be - a 'Lasse' nevezetű - s unottan vizslatja a lány rémült képét. Nem kéne megértőnek lennie? Vagy némi empátiát tanusítania?
Várakozóan mustrálja Jennát, ki kék szemeit ráemeli, melyek alatt sötét karikák foglalnak helyet. Meddig sírhatott? Egy óráig? Vagy esetleg jóval több?

Ajkait vonallá préselve követi a férfit, az ébredező emberek hangjai megtörik a kellemetlen, hasítható csendet.

Ajtók, ajtók hátán, mindegyiket nevek díszítik, a férfi határozottan néz előre, szemei alatt húzódó karikák arról tanuskodnak ő sem aludt megfelelően. Vajon mi járhat elméjében? Mi lehet a háttértörténete amiért pont itt végzi diákmunkáját?
Ezernyi kérdés válaszolatlanul, hiszen miért válaszolna egy 'őrültnek'?

Megállnak a megszokott iroda előtt. Jenna egy apró sóhajt megejtve belép a nem túl bíztató irodába, s feszengve helyet foglal.

-Rég nem beszéltem önnel kedves...- pillant a lapra, segítség lévén -...Jenna.
-egy apró biccentéssel válaszol. Csupán álma jár elméjében, s egy jelző hülye ribanc, melyet nevelőapja előszeretettel használt rá, mikor kettesben voltak.
Egy könnycsepp gördül végig arcán az éles emlék visszatértére.
Az orvos tanácstalanul pillant a lányra, hisz miért is érthetné?
-Miért ölted meg azt az ártatlan nőt? - kérdése feltevése közben nem mutat érzelmet. A lány keze alig láthatóan ökölbe szorul, egy gunyoros, félszeg mosolyra húzza ajkait. Ártatlan? Lehet valaki olyat ártatlannak hívni, ki nevelt lányát ribancnak, haszontalannak nevezte? Ki azt mondta az alig tizenhárom esztendejét betöltő lánynak hogy el akarja tőle venni a párját? Hogy csak egy olcsó cafka, kinek anno' a tűzben kellett volna elégnie? Ártatlan? Nem hinném.
-Ő kért rá...-motyogja, hisz nem mondhatja el. A nevelőapja garantáltan megtudná, s megfizettetné vele állításait. Vagy itt nem érheti el? Ez egy biztonságos hely? Vagy talán így volna a legfeltűnőbb célpont?
-Ki? - a férfi ősz szakállal borított állát öklére támasztja, s úgy firtatja a csendes lányt, ki idegesen, már-már tépve húzza végig ujjait barna hajkoronájába.
-Ismeretlen - tétován ejti ki az őt jelölő szócskát, ajkai megremegnek. Vajon most is hallja?

Ismeretlen

Arcán egy elégedett vigyor terül szét. Hát rettegsz, kicsikém? Ugyan! Nem kell, hiszen téged sose ölnélek meg. Tán ezt hinnéd? S az az ostoba koca... ha tudnád milyen közel is állok hozzád, ó ha tudnád...nem szólnál hozzám ily' bizalommal, te nem félsz? Nem rettegsz, ahányszor lehunyod a szemed, hogy valaki megtorolja tetteid? Nem gondolod hogy ez nem helyes, doktorúr? Hisz a betegek nem a te kéjes vágyaid kielégítésére szolgálnak, de az én Jennymet nem kaphatod meg. Hisz ő az enyém, egész tiszta, mégis mocskos jelleme. AZ ENYÉM, ha csak egy ujjal is hozzáérsz...nem is kell hozzáérned, csak úgy nézni rá. Úgy ahogy vad a zsákmányra. De tudod mi a valóság? A vad valójában nem te vagy, te csak egy beképzelt, öntelt zsákmány vagy, kinek csak skarlát vére jelent némi értéket.
Kezeit ökölbe szorítja, hisz jól tudja: még nincs itt az ideje a találkozónal hőn áhítozott múzsájával, kinek szemei ragyogóbbak az egeknél, mélyebbek a tengereknél, s jelleme erősebb mint egy magányos farkasé, tekintete fagyosabb mint a jeges, hófödte hegyek, hol életben maradni is kihívás, ő más. Más mint a többiek. Erős, rendíthetetlen, alázatos, s ő élvezi minden egyes megtört pillanatát. Minden egyes taszítást, mellyel lassan közelednek az őrület szakadékához, s onnan vajon tudni fogja mi a valóság, s mi a tévképzet? Mit gondolsz, vajon mindez csak egy otromba, groteszk tévképzet, vagy a rút valóság, melybe őrület vegyül? S ha mindez a valóság...megállítható a végtelen sötétség, s árnyak otthona, mely elnyel, s nem hagy fényhez jutni?

Csak élvezd a félhomályt, míg be nem taszítalak a végeláthatatlan sötétbe!