Elmegyógyintézet [BEFEJEZETT]

8.fejezet-...ő kérte

Hétvége lévén tovább alszik, mint hajnal öt, azonban így is nyúzottan kel ki a biztonságot nyújtó alvóalkalmatosságból.Kezében a fekete készüléket görcsösen szorongatja.Retteg.Nem akarja többet látni az Ismeretlen feliratot, mely soha nem jelentett jót, és nem is fog.
Remegve megnyitja az üzenetek címszóval ellátott ikont, s szeme végigfut az elégedettségtől csöpögő sorokon.
Ismeretlen:A mai feladatod...
Ismeretlen:Öld meg anyádat.
Jenna:Mi?
Ismeretlen:Öld meg anyádat.
Jenna:Nem akarom.
Arcán végigfolyik egy kósza könnycsepp, tudja hogy nem ér semmit, mit is akar.
Ismeretlen:Nem kérdeztem.Megteszed, vagy bűntetést akarsz?:)
Jenna:Mi lenne a bűntetés?
Ismeretlen:Azt nem tudhatod meg.Annyit elárulhatok hogy nem egy leányálom.
Jenna:Megteszem.
Kínzó lassúsággal írja le a kilenc betűből álló szót, mely egy emberi életet követel.Megteszem.
Ismeretlen:Ügyes kislány.:)
Hideg futkos a hátán.Meg fogja ölni a nőt, ki nevelte.Hiába nem beszél vele, hiába nem törődik a lánnyal, akkor sem akar ilyesmit tenni, de nincs kiút.Ha ő nem teszi meg, majd ismeretlen elvégzi helyette mindazt amit rábízott, s  még egy bűntetést is hozzá told.
Félve kilép a szoba takarásából, anyját pillantja meg, ki a pultnál tevékenykedik.Meg kell tennie.Csendesen kezébe vesz egy éles kést, s a nő nyakához illeszti, ki félve pillant hátra, Jenna arcát könnyek lepik el.Tudja hogy nem halogathatja, de mégis...
-Mit csinálsz?-kérdezi remegő hangon a nő
-Sajnálom...é-én nem akartam.Ő mondta.Bántani fog mindenkit.-hadarja, s végighúzza a vékony bőrön az éles fémet, térdrerogy kezében a fegyverrel.-S-sajnálom...nem akartam, nem akartam, nem akartam...-ismételgeti erőtlenül a sírástól.
Az ajtó nyílására lesz figyelmes, apja sokkolva áll a vérrel borított padló előtt.
-Mit csináltál?-emeli meg a hangját
-Ő kérte...
-Ki?-üvöltött a férfi, s egy hatalmas pofon ad a lány arcára
-Én lennék a legboldogabb ha elmondhatnám.-sóhajtja a lány a sírás küszöbén
-Miről beszélsz?-kérdezi, nem kevés dühvel hangjában.
-Nem mondhatom el.-ejti el a kést, s sírásban tör ki-Sajnálom.-pillant félve az élettelen testre.
A férfi idegesen elhagyja a konyhául szolgáló, vérben úszó szobát, s tárcsázni kezd egy bizonyos számot.Baj van a lányával, nem is kevés.Ha látná a teljes igazságot...nem lenne ilyen magabiztos.

Egy vigyorra húzza halvány rózsaszín ajkait.Minden úgy megy, ahogy azt ő eltervezte, mindenki úgy reagált ahogy számított rá.Mindig is jó emberismerő volt, az emberek, elmondása szerint könnyen megfejthetőek, ha sokszor látod az egyén reakcióit bizonyos helyzetekre, arra is rájöhetsz hogy fog a kérdéses szituációra cselekedni.Minden, minden az ő oldalára játszik, még csak most jön a java, kicsi Jenny!

Az autóba feszült csend ülepededik, idegesen ökölbe szorítja apró kezét, s összeszedve minden bátorságát, egy sóhaj kíséretében megszólal.
-Hova viszel?-kérdezi remegő hangon, nincs épp fényes kapcsolata "apjával".
-Fogd be!-morogja orra alatt.
Az autót leállítja a hatalmas, omladozó, nyomasztó falak előtt, megaragdja a lány kezét, s rángatni kezdi a szanatórium épülete felé.
-Mit akarsz?Mit csinálsz?-torpan meg ijedten, s egy pillanat alatt a földön találja magát.
-Segítségre van szükséged!-ordítja arcába, s felrántja a hűvös beton ösvényről.
-Neked is lenne-motyogja a lány alig hallhatóan.
Az épület várótermébe beérve megcsapja az a tipikus kórházszag.Nyomasztó érzést kelt.Egy pultot pillantanak meg az ajtóval szemben, s jó pár váró szék.
-Mit akarsz?Nem akarok itt maradni!-próbálja visszatartani könnyeit.
-Itt fogsz.-mondja ellentmondást nem tűrő hangon, s a pulthoz lépve elhadarja a problémáit.
Egy magasabb, sötéthajú férfi jelenik meg, nem sokkal lehet idősebb a lánynál.Arca csontos, haja sötét, szemei lebilincselően sötétkék színűek.
-Vezesse egy szabad szobába, Lasse!-szól feltehetően az osztályvezető, a fiatal fiú felé pillantva, ki bólintva megragadja a lány vékony csuklóját, s az emelet felé húzta.
-Sétálni azt tudok!-rántja ki kezét a fiú szorításából, ki egy morgás kíséretében tovább sétált az emelet irányába.
-Nem is gondoltam hogy nem tudsz sétálni.Csak biztosra veszem hogy elfutnál.-magyarázza unottan, s egy fehér ajtó előtt megállt.-Ez lesz a szobád.A többi nem az én dolgom.-löki be az ajtón, s bezárja a szóban forgó szoba ajtaját.
Egy hatalmas mosollyal nyugtázza hogy ennél nem is lehetne tökéletesebb.
-Ez még csak a jéghegy csúcsa, kicsim-motyogja halkan, kuncogással fűszerezve.

*Anna*