Én vs Élet

Egy rövid történet

Ismét hülyeséget álmodtam, de most átformáltam egy történetté. A legtöbb helyen a fantáziámra bíztam.

Miután megvettem a jegyemet rohantam, hogy elérjem a vonatot. Az állomás kiürült, a csendet a bőröndöm ráncigálása törte meg. A kerekei beragadtak, nem bírtam húzni. Egy jól irányzott rúgást adtam bele hátha segít. Hát nem. Meghallottam, ahogy a vonat sípja megszólal. Lábamat gyorsabban kezdtem szedni. Mire odaértem, azonban a vonat már elment.

Mérgesen kaptam elő a telefonom. Gyorsan felhívtam az idegenvezetőt, a késésem miatt. Azonban nem vette fel senki. Ehelyett írtam neki, talán több szerencsével.

Megnéztem a menetrendet. Szerencsétlenségemre a következő vonat csak két óra múlva jön. Az nem jó. Akkor már rég elindulnak nélkülem. Dühöm levezetéseképp ismét belerúgtam a bőröndbe.

- Elnézést, megkérdezhetem, hogy mit ártott az a szerencsétlen poggyász? - Lépett mellém egy férfi. Elég alacsony volt, mondjuk tőlem egy 10 centivel magasabb. Pelyhedző szakálla és copfba fogott barna haja volt. Meglepően elegánsan kiöltözve.

- Csak elkéstem a vonatom. - Válaszoltam egyszerűen. Nem volt kedvem egy idegennel beszélgetni. Tudom miféle emberek vannak itt.

- Hova utazik? - Kérdezte.

- ◆︎❍■□•○•.︎ - Válaszoltam. Erre kihúzta magát.

- Szerencsére tudok egy utat, ami 10 perc séta után elvisz oda! - Mondta büszkén. Felnevettem. Vonattal 1 óra. - Vegyen komolyan. Nem vagyok hülye. Ha szeretné viszem a csomagját. - Éjfélkor este a sötétben egy kb 25 éves csávóval. Nagyszerű ötlet!

- Sajnálom vissza kell utasítanom.

- És megéri a következő vonatot megvárni? - Sóhajtottam. Végül rábólintottam. Nem tudom miért, bárhogy vagyunk így is annyi a kirándulásomnak. Elvette a bőröndöm. - Akkor kérem jöjjön mellettem. - Azzal elindult. Én meg gyorsan mellé siettem.

- Csak úgy mellesleg, ki is maga? - Kérdeztem.

- Oh, igen. A nevem ●︎︎⌧︎︎○●•■•°■︎. Csak segíteni vagyok itt. Cipelkedek. Útba igazítok. Maga pedig?

-︎◻︎︎⌘︎■•□•●︎ ︎. Örvendek. - Lassan kiértük az állomásról. Az állomás mellett kezdtünk menni egy ösvényen. Sötét volt, a fák ágai közt eltűnt a ég. A vak sötétségben véletlen nekimentem vezetőmnek, aki belecsúszott a sárba. - Sajnálom! - Kiáltottam és felsegítettem.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire tájékozatlan a sötétben. - Bőröndöm átvettem míg próbálta letisztogatni a kabátját.

- Tényleg sajnálom, nem direkt csináltam! - Halkan nevetett majd visszavette a pakkom.

- Feltételezését is elvetettem. - Elindult, én meg utána siettem. Néhány lépés után egy szélesebb és kivilágítottabb útra értünk. A fákon vörös lámpák világítottak. Nem tűnt hosszúnak, viszont egy meredekebb domb volt a végén. A dombokkal sose voltam kibékülve. A fák magasra emelkedtek, az eget nem lehetett látni. Nem volt sár, száraz volt, autók nyomában jártunk. A vörös lámpák a fákra voltak felszerelve. A szép látványt meg akartam örökíteni. Elővettem a telefonom és csináltam pár képet. Vezetőm tovább ment míg én fényképeztem. Gondoltam egyet.

- ●︎︎•■○! Figyeljen ide kérem! - Szóltam neki. Megfordult, rögtön észrevette a telefont a kezemben és elmosolyodott. Miután megcsináltam a képet odamentem megmutatni. Megnézte.

- Hm. Jó kép. - Nem nézte sokáig. Eltettem a telefont. Csendben ballagtunk. Hirtelen megszólalt a telefonja. A bőröndöm letette. - Ha megbocsájt. - Elfordult. Beszélgetett valakivel. Nem akartam kihallgatni, csak pár dolgot kaptam el. A barátnőjével beszélgetett. - Igen, igen, nem felejtem el a papírokat. ... Az is meg van. ... Jó, jó! Később visszahívlak. Szeretlek! - Letette.

- Maga hova megy? - Kérdeztem, miközben felvette a bőröndöm.

- Hazafele tartok. - Bűntudatom lett. Hisz most én tartom fel ebben.

- Nem muszáj elkísérnie. Visszamegyek és megvárom a vonatot. - Legyintett.

- Én így is haza tudok menni. A domb után ott is leszünk. - Mondta. Nem nagyon hiszem el de már nem fordulok vissza. A dombnál vettem egy mély levegőt. Nincs kedvem erre felmenni.

- Nem lehetne... - Nézek rá reménykedve.

- Nem fogom cipelni magát. - Ő elindult. Mentem utánna. A dombról visszanézve csináltam még pár képet. Végre felértünk. A busznál voltunk. A többiek épp felszálltak. - Azt hiszem ez a búcsú. Viszlát. - Döbbentem álltam egy darabig.

- V-Viszlát. - Mondtam halkan. Mire megfordultam eltűnt. A bőröndöm mellettem volt. De nem csak ő tűnt el. Az ösvény se volt sehol.

- ☟︎︎■︎•■○! Már megijedtem, hogy nem jössz! - Szaladt felém az idegenvezető.

- Te is láttad? - Kérdeztem mögém mutatva. Értetlenül nézett rám.

- Mit?

- Figyelj! - Elővettem a telefonom és belementem a galériába. - Itt jöttem! Látod? - Megrázta a fejét.

- Nagyon el vagy fáradva? - Kérdezte. Megnéztem a képeket. Semmi. Körülbelül 20 teljesen fekete kép. Nem értem. Most mi történt? - Oké, na gyere bepakoljuk a csomagot. Hosszú út lesz kialszod magad. - Bólintottam. Még egyszer visszanéztem a semmibe. Majd megfogtam a csomagot, felpakoltam és kerestem egy üres helyet a buszon.