Álmomban már kívántalak

11. fejezet

Erik kipihenten ébredt. Kosarazásról álmodott, a kupáról, melyért minden évben harcba szállnak. Jó érzés volt játszani, de hiányérzete támadt. Vágyott arra, hogy Noellel álmodjon. Ahogy visszagondolt az előző nap történtekre, be kellett látnia, hogy egyre nehezebben tud neki ellenállni. Úgy vonzotta magához, akár a mágnes. S ő engedni akart ennek.

Mikor az állomáshoz kísérte, furcsa módon, megnyílt neki. A barátnői szerettek lelkizni, de még nekik sem beszélt édesanyjáról. A fiúnak mégis sikerült. Talán az álmok tették, de úgy érezte, összekapcsolódtak, s azt akarta, hogy ez a valóságban is megtörténjen.

Noel újra elmosolyodott, ahogy megérkezése óta sokadjára. Erik már az első óra óta őt figyelte, s nem tudott parancsolni magának, folyton viszonozta a pillantásait. Izgatott volt, és boldog, s eszébe se jutott ezt leplezni.

– Hé, figyelj rám! – fogta meg Anna az állát, s maga felé fordította, majd suttogni kezdett. – Tudod, mit csinálsz? – nézett rá komolyan. – Lebuktatod magad. Ezt akarod? Ezért titkolóztunk annyit?

Noel lesütötte szemeit.

– Tudom, hogy boldog vagy, de ennek nem most van itt az ideje. Edzésen találkoztok, addig hűtsd le magad, tigris!

– Rendben – szontyolodott el, majd maga elé húzta irodalom könyvét, s belemélyedt.

Anna felnézett, s meglátta, ahogy Erik először értetlenül, majd mérgesen néz rá. Hirtelen gondolt egyet, s kiöltötte nyelvét, a fiú szemei kikerekedtek, majd duzzogva fordult előre.

Edzés után fáradtan sétáltak az állomás felé.

– A fiúk felfigyeltek rád – mosolygott Erik. – Ma nagyon ügyes voltál.

– Igyekeztem. De a nevem... – ráncolta össze szemöldökét, mire osztálytársa nevetésben tört ki.

– Kis tökmag – fogta hasát, mely kezdett fájni. – Ez...

– Nem vicces – duzzogott. – Nem vagyok olyan kicsi. Már 166 centi vagyok, és még nőni fogok.

– Nyugi! – törölte meg szemeit. – Nem rossz szándékból adták neked ezt a nevet. Épp ellenkezőleg, megkedveltek.

– De akkor is...

– Nekem tetszik – nézett rá vidáman, mire Noel elpirult.

– Rendben – sóhajtott. – Majd én is igyekszem elfogadni.

– Ez a beszéd – ölelte át bal karjával, s játékosan barackot nyomott fejére.

A fiú nem nevetett vele, hevesen verdeső szívét próbálta csillapítani. Aztán Erik észbekapott, hogy mennyire közel kerültek egymáshoz, s elengedte.

– Sose láttalak a többiekkel barátkozni.

– Én akartam volna, de...

– De?

– Egy stréberrel nem szívesen kötnek barátságot – motyogta.

– Ez hülyeség. Egy ember nem azért lesz jó barát, mert rossztanuló.

– De senki nem szeret tanulni, és aki igen, azt már rögtön lenézik – sütötte le szemeit. – Általánosban is ugyanez volt a helyzet. Már odáig fajult, hogy mikor az egyik tanár megdicsért, az osztály egy része fújolni kezdett.

Erik megdöbbenve hallgatta.

– Itt már jobb a helyzet, csak a hátam mögött beszélnek ki.

– Én ezt észre sem vettem – mondta halkan.

– Semmi baj, tudod, egyvalaki mindig mellettem állt, és ő erőt adott nekem. Elfogadott úgy, ahogy senki más.

– Anna? – szűrte a fogai között.

– Igen – bólintott. – Nem tudom, hol lennék most nélküle. Mindig számíthattam rá, ő...

– Értem – vágott közbe. Nem akarta tovább hallgatni. – De én is itt vagyok.

– Tessék? – nézett rá Noel kikerekedett szemekkel.

– Rám is számíthatsz.

– Rendben – mosolyodott el. – Te is rám.

A hátramaradt egy-két percet csendben tették meg. Mikor megálltak az állomás előtt, Erik szólalt meg.

– Holnap nem lesz edzés a sulibuli miatt.

– Tudom.

– Te jössz?

– Igen – bólintott.

– Azt hiszem, én is.

– Akkor reggel – búcsúzkodott.

– Rendben – fordult meg. – Jó utat! – intett.

– Kösz – indult el ő is a bejárat felé. Hátra akart nézni, ahogy a filmekben szokás, mikor a két főszereplő elválik, s ugyanakkor pillantanak vissza, majd megakad egymáson tekintetük, de nem tette. Az üvegajtó tükröződésében így is látta, hogy Erik a járdán áll, s őt figyeli.

Este az ágyában hánykolódott, s a másnap miatt izgult. Annával fog menni, ahogy mindig, de Erik vajon mit fog szólni ehhez? Ha meglátja a lányt szexi szerelésében, talán inkább felé fog közeledni. Aztán elhessegette ezeket a gondolatokat.

Ráfér már egy kis lazítás, hiszen sose jár bulizni, és a lánnyal mindig remekül szórakoztak. A félhomályban őrült táncmozdulatokat csináltak, aztán önfeledten nevettek. Nem foglalkoztak azzal, hányan nézik őket, vagy irigykedve bámulják, hogy ők fel merik vállalni magukat, míg a többiek csak a falnál állnak, s nem tudnak ellazulni. Annával el tudta engedni magát. A lány önfeledt jókedve mindig ráragadt. S ahogy egyre többet gondolt rá, szíve összeszorult. Mióta Erikkel jóban vannak, kezdte elhanyagolni őt. Már nem együtt jártak haza, csak reggel találkoztak, és hiába ültek egymás mellett, mégis más volt, hogy a napi eseményeket nem tárgyalják meg délután a vonaton.

Ráadásul neki köszönhette, hogy nem buktak le. Ha ő nem figyelmezteti, hogy emberelje meg magát, egész nap csak Eriket figyelte volna, s az biztos szemet szúrt volna valakinek, pláne, hogy a fiú egyre többször mosolygott rá, s egyre több időt töltöttek együtt. A majdnem csókokról nem is beszélve.

Mielőtt elaludt, azért imádkozott, hogy Erik közeledése ne csak egy álom legyen, s az utolsó kép, amire gondolt, a fiú volt, ahogy figyeli őt az állomás épülete felé sétálni.