Álmomban már kívántalak

1. fejezet

Noel a 11. B osztály tantermében a középső padsor utolsó padjában ült legrégebbi barátnőjével, Annával. A lány vidáman csevegett arról, hogy végre sikerült megértenie a matekfeladatokat, úgyhogy a dolgozata majd biztos nem kettes alá lesz kétszer aláhúzva. Fülével hallotta, amit mond, magában nyugtázta is, hiszen hümmögött egyet, de szemei már hosszú másodpercek óta csak őt figyelték. Erik.

Barna hajába nedves tincsek vegyültek, ahogy mindig tornaóra után. A fiú a kosárcsapatba tartozott, s Sanyi bácsi, a testneveléstanár őt és Lacit edzette, hogy minél jobb formába lendüljenek a következő hónapban megrendezett kosárbajnokságra.

Ezt minden évben megrendezték. Az iskolájukon kívül még hét képviseltette magát a környező városokból. S a győztes csapat szerepelhetett a helyi lapban. Másnak talán nem nagy dicsőség, de Noel tudta, érezte, hogy Eriknek ez mindennél fontosabb, ugyanis ő, aki habár sosem dicsekedett ezzel, matekversenyekre járt. Át tudta érezni az izgalmat, a verseny hangulatát, a győzni akarást, a vágyat, hogy büszkék legyenek rá. Erikre pedig mindenki az volt. A kosarazást az egész iskola szerette, ám a matekot... Eredményeit egyedül szülei, Anna és a matektanárnő értékelte.

– Ha tovább bámulod – suttogta Anna –, még a végén rájönnek, hogyan érzel iránta. – Noel azonnal észbe kapott.

– Megint elbambultam – motyogta. – Már negyedszer a héten, és még csak hétfő van – sütötte le szemeit.

– Nyugi, senki se vett észre – paskolta meg vállát, majd átölelte. – És, még ha észre is veszik – súgta fülébe –, míg azt hiszik, járunk, eszükbe se fog jutni, hogy meleg vagy.

Aprót biccentett. Anna volt az ő legfőbb támasza. Egy faluban éltek, sőt egy utcában. Ha nincs Hetti néni háza, talán szomszédok is lehettek volna. Hatévesen költöztek le a fővárosból édesanyja szülőfalujába, mivel nem bírta az ottani levegőt, s az orvos ezt javasolta neki. A nagyi háza, Isten nyugosztalja, már két éve porosodott lakó nélkül, így megszületett a döntés, s elkezdték falusi életüket. Anyjának nem volt furcsa, hiszen tizennyolcadik életévéig itt élt, csupán tizenkét évet töltött a fővárosban, de apja elég nehezen viselte. Ő szerette a nyüzsgést, az autók zaját, a barátait, de mindennél jobban szerette feleségét, akiért képes volt mindenről lemondani.

Annával az iskola első osztályában ismerkedett meg. Végtelenül kedves volt, nem kényeskedett, ahogy a többi lány, s főleg a fiúk társaságát kereste. Aztán megtudták, hogy szinte szomszédok, és onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Tíz év szoros barátság, talán sokan csak álmodoznak erről.

Anna volt az, aki első pillanattól kezdve, amint félénken kijelentette, „Azt hiszem, én a fiúkat szeretem.", elfogadta őt, aki titokban olyan újságokat hozott neki, melyben meztelen férfiak voltak, s aki biztosította, ettől nem dől össze a világ. Neki elmondhatta a titkait, a félelmeit, a vágyait, s furcsa módon nem szégyellte, előtte nem. Talán, ha nincs Erik, s nem jön rá, meleg, feleségül kérte volna, mert nála jobb társra aligha találna.

A tanárnő, akár a macskanő, hangtalanul belibbent, nem szólt egy szót sem, könyveit letette az asztalra, s mikor az osztály végre elcsendesedett, kinyitotta szemeit, s kimondta a halálos ítéletet.

– Ma röpdolgozat!

– Azt hiszem, sikerült – trillázott az úton Anna. – Megcsináltam, megcsináltam.

– Ügyes vagy – ölelte magához Noel.

– De nem akarok előre inni a medve bőrére – fintorodott el. – Emlékszel, mikor általánosban biztos voltam abban, hogy Zoli felkér táncolni az utolsó bulin, mert folyton engem bámult? Aztán meg odajött, hogy megkérjen, szóljak az érdekében Bettinél. Ilyen égést – sóhajtotta. – Tényleg ilyen csúnya lennék?