Vörös kötelék

Még találkozunk, jó?

Az ébresztő abnormálisan hangos berregése riasztott fel a békés álomból, melyben épp mélyen elmerültem. Száraz kezemmel gyorsan kinyomtam a csúszós telefonképernyőt, melynek következtében az a földön landolt. Felülve az ágyon gyorsan felkaptam, és összeszorult szemekkel vizslattam, hogy lett-e valami nagyobb baja. Az újonnan beszerzett készülék azonban tökéletesen működött, egyetlen karcolást vagy sérülést sem mutatva. Fáradtan visszatettem az éjjeliszekrényre, és reggeli rutinom kezdeteként a fürdőbe vánszorogtam. Kiöblítettem az összeragadt számat, és kedvtelenül fogat mostam. A fogkefe erősen súrolta a fogaimat, miközben a tükörben visszanéző tükörképemet néztem. 

A hajam rakoncátlanul állt különféle irányba, ahogy a vállamra omlott. Hosszúsága már régóta zavart, a levágásig azonban lustaságom miatt még nem jutottam el. Az arcom, mint minden áldott reggel teljesen elaludt és megviselt volt, a szemeim alatt indokolatlan karikák éktelenkedtek. Az éles, hirtelen fényektől majdnem mindig megvakultam, de ahogy fokozatosan hozzászoktam a világossághoz, a szemeim is visszanyerték eredeti, fényesen méregzöld színeiket.

Köptem egy utolsót a mentolos fogkrém és víz egyvelegéből, majd a pólóm ujjával letöröltem a számat. Leoltottam a fürdőszoba élénken világító villanyát, és a gardróbomhoz battyogtam. Nem volt sok ruhával elárasztva, de kellemesen sok választék akadt, hogy igényesen öltözhessek fel. A pólók egymás mellé tömörítve lógtak a fogason, azon a napon egyikre sem fűlt a fogam. Inkább magamra húztam egy egyszínű, sötétszürke edzőtrikót - aznap edzésem is volt -, és magamra kaptam a sötétzöld pulóveremet is. Az alsóneműmet nemes egyszerűséggel a földre dobtam, és egy másik, mosott bokszerre cseréltem. Egy farmernadrágot erőltettem még magamra, és készen is álltam a napi öt, kimerítően hosszú órámra, és az utána következő hatórás műszakomra. 

A konyhába menet megpillantottam a képkeretet, amely mindig is fogadott, ha az étkező felé mentem. Egy idilli családkép volt, rajta egy boldogan, fültől-fülig vigyorgó fiúval, az anyjával és az apjával. Szinte mindig, ha elidőztem itt, elképzeltem, ahogy lassan a két szülőm eltűnik mellőlem, az anyám hosszas betegeskedés után, az apám egy szörnyű autóbaleset által, és én egyedül maradok az egész Jaeger családban. Nem volt se nagybátyám, se nagynéném vagy nagyszüleim, egyszerűen az egész rokonságom kipusztult a szemem láttára. Még korábban anya megemlítette, hogy egy eltitkolt bátyám van, Zeke, de egy DNS-teszt során kiderült az igazság; egy teljesen másik vérvonalhoz tartozik. Elkeserítő volt látni, hogy az utolsó leszármazottja vagyok ennek az egykor az egekben szárnyaló, fénykorát élő, nemesi családfának. És nem éreztem magam méltónak arra, hogy elfoglaljam az egykori családfői szerepet, nem volt ugyanis senkim. Mégis, mit ártottam én a sorsnak, hogy így kiszúrjon velem? 

Továbbhaladtam, és a bejárati ajtót bezárva a sürgő-forgó, hangos utcán találtam magam. Az emberek vidám társaságokban tartottak haza az éjszakába nyúló mulatozásból, az alkohol hatása rendesen meglátszott mindannyiukon. Csak pár komolyabb üzletember haladt végig a lehető leggyorsabb tempóban, láthatóan sietve. Összeszedtem a gondolataimat, és a motorom felé vettem az irányt. Az út szélén parkoltam, biztonság nélkül, de csak egy nap erejéig. Tegnap lélekszakadva rohantam haza, hogy le ne késsem az egyetlen örömforrásom kezdetét - az aznap esti kézilabdameccset. Bár nem voltam sportos ember, imádtam az embereket nézni, ahogy egy csapatként a közös célért küzdenek, és mennyi erőt fektetnek bele ebbe az ártatlan játékba. Jó volt látni, hogy mennyire összetartóak. 

Felpattantam a régi stílusú, de teljesen felújított motorra, és beizzítottam azt. A jellegzetes hangja mindig megnyugtatott, mintha csak egy véget nem érő úton mennék. Imádtam utazni, amennyit csak lehet, de szűkös pénzemből csak ritkán engedhettem meg magamnak. Amikor azonban igen, az öröm itatta át minden pillanatomat, a büszke tudat, hogy végre sikerült kikapcsolódnom valahol.