Woozi:
Írtózatosan fáj a fejem, de csak most tudnék rendesen koncentrálni. Szinte senki sincs itthon, mindenki kiélvezi a maradék szabadnapját a következő, nagy hajtás előtt. Csak én ülök itthon egy köteg lap felett a tollamat az asztalon kopogtatva. Jelenleg teljesen nyugodtan tudnék dalt írni, de nekem kell egy kis nyomás, ahhoz hogy úgy tudjak teljesíteni, amire azt mondhatom, ez igazán jól sikerült.
Mivel ezt a dalt nem akarom kiadatni, ezért a rajongók felé való megfelelési kényszer miatt nem voltam stresszes. Másnak akartam megfelelni, de egyszerűen nem megy. Több mint egy hónapja dolgozom ezen a szövegen, de nem. Nem tudom folytatni, nem tudom befejezni és így nem tudom megmutatni neki. Pedig amikor ő is bejelentette, hogy elmegy gyakorolni, akkor elhatároztam, mire visszaér már kész leszek, de ha így haladok tovább ez egyenlő lesz a lehetetlennel. Tudom mit akarok mondani és azt is hogy milyen köntösben szeretném ezt neki ezáltal a dal által átadni, de nem tudom megfogalmazni. Olyan bizonytalan vagyok, mint még soha. Akárhányszor belekezdek egy-egy sorba azonnal satírozom is át. Szeretném, hogy érezze a szövegen a döntésképtelenségemet, mindemellett viszont azt is, hogy tisztában vagyok azzal, ez több annál, mint aminek szabadna lennie.
Ezer meg ezer hasonlatot találtam már ki, amik esetleg jól jellemezhetnék a kapcsolatunkat, de egyiket sem írtam le véglegesként. Mindegyikben volt valami, ami nem tetszett. Ennek a dalnak tökéletesnek kell lennie. Olyannak, amit ha odaadok neki, nem bánom meg és nem kell magyarázkodnom, hogy tudom hogy ilyen meg olyan rossz lett. Kifogásolhatatlan szavakból, mondatokból, sorokból és gondolatokból kell állnia, amik magukért beszélnek.
Tollam hegyét a papírra helyezve kezdtem el újból rajzolgatni, hogy ha már egy épkézláb, neki és róla íródott zenét nem vagyok képes összehozni, legalább a csodálatos firkálmányaimat odaathatom valamiféle vallomásként.
- Szia!- dugta be fejét kopogás nélkül a szobába Joshua.- Bejöhetek?- kérdezte miközben belépett a helyiségbe, emiatt pedig úgy éreztem, teljesen mindegy mit mondok, úgyis bejött volna.
- Nem mondtam, hogy igen.- fordultam vissza a lapokhoz.
- Bocsánat, de muszáj beszélnünk. Mit csinálsz?- hagyta szinte figyelmen kívül azt, hogy egyedül szeretnék lenni.
- Dalt írok. Vagyis valami olyasmi.- nevettem fel halkan kínomban.
- Miért most?
- Mert ezidáig nem voltatok itt, tehát csend volt.
- Miről írsz?- kíváncsiskodott tovább.
- Miről akarsz beszélni?- csaptam le a tollat a falapra, mire ijedten hátralépett egyet.
- Én csak tudni akarom, mi van veled. Egyfolytában be vagy zárkózva, mondván dalt írsz, amikor jól látom, hogy egy szó sincs azon a lapon. Nem jössz velünk, hogy egy kicsit kikapcsolj és jól tudom, hogy alig alszol, mert minden percben azon a szaron dolgozol.- emelte meg a hangját, amin nagyon meglepődtem.
- Figyelj, nagyon kedves tőled, hogy ennyit tőrödsz velem és ezzel a szarral,- mutattam egy kicsit sértetten a vázlatok irányába.- de nem kell emiatt felhúznod magad. Ez az én dolgom, majd megoldom valahogy.
- Dehogy oldod! Ha megtudnád csinálni egyedül, akkor most nem itt ülnél. Hagyd, hogy segítsek!- ült le az ágyamra, miközben kérlelően nézett felém.
Most komolyan azt várja tőlem, hogy számoljak be neki mindenről? Hogy mondjam el neki, hogy életemben először, miért csak úgy tudok dalt írni, ha az egész házban nincs senki rajtam kívül? Hogy kételkedem saját magamban és félek attól miket szabad mondanom és tennem? Hogy attól tartok, csak az Ő segítségével tudnám kideríteni, mi van velem? Hogy rettegek attól, hogy hiába lenne szép a szöveg, attól még elutasítana?
De igaza van... Egyedül össze fogok roppani.
- Legyen.- adtam be a derekam nagyot sóhajtva, mire Joshua halványan elmosolyodott és biccentett egyet, hogy kezdjek mesélni.
- Szerelmes dal lesz. Azt hiszem.- tördeltem ujjaimat.
- Hogy érted azt, hogy azt hiszed?- húzta fel lábait is az ágyra.
- Úgy, hogy nem tudom.
- De mit nem tudsz ezen? Valakinek írod ezt a dalt?- érzett rá a lényegre.
- Igen.
- Szereted azt az embert, akinek írod?- nézett mélyen a szemembe.
- Igen.- feleltem gondolkodás nélkül.
- Akkor meg van oldva. Ez egy szerelmes dal.- mosolygott rám bátorítóan.
- De... De nem. Mert nem szabadna. Vagyis tudom, hogy ez már a huszonegyedik század, de akkor sem. Ráadásul egyik legjobb barátom! Egy bandatag! Ez semmiképpen sem lesz jó így.- hajtottam le a fejem dühösen, majd azonnal fel is kaptam és kikerekedett szemekkel néztem a meglepődött Joshua-t.
- Egy bandatagba vagy szerelmes?- kérdezte halkan.
- Azt hiszem.- feleltem a számat rágva.
- Hoshiba?- érdeklődött lélegzet visszafojtva, mire én lehunyt szemmel és összeszorított ajkakkal bólogattam.
- Ennyire látszik?- túrtam bele idegesen hajamba.
- Igen.- válaszolta egyszerűen.- De az ő részéről is elég nyilvánvaló ugyanez.
- Mi van?- ráncoltam szemöldököm, mert nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, amit mondott és nem akartam elhinni sem.
- Azt mondtad félsz, attól, hogy elutasít, mert ő nem érez így.- kezdte el kifejteni gondolatmenetét.- Hát ha ez az egyetlen ok, amiért nem mersz neki nyíltan beszélni az érzéseidről, akkor elmondanám neked, hogy ez az apróság ne állítson meg.
- Így gondolod?- vártam a megerősítést, miközben majdnem kiugrottam a bőrömből.
- Így. Egyértelmű, hogy ő is hasonlóan érez irántad.
- Ha most viccelsz, én esküszöm megöllek.- fenyegettem meg röhögve, arcomat a kezeimmel dörzsölve.
- Igazat mondok.- tette mellkasának bal oldalára tenyerét vigyorogva.
- Jó, hiszek neked.- pirultam el.
- Örülök neki. Na de!- tapsolt egyet.- Írjunk egy dalt! Hol akadtál el?
- Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Gondoltam arra, hogy metaforaként fogom végigvezetni a történetünket, de nem tudok semmi jót sem kitalálni.- húztam el a számat tanácstalanul.
- Túlbonyolítod. Miért nem írod le egyenesen azt, amit mondani szeretnél neki?
- Az túl egyszerű.
- És az baj? Már nem azért, ha beleszerettél biztosan jobban ismered őt, mint én, de szerintem Hoshi teljesen meg lenne elégedve egy teljesen egyszerű dallal, amivel viszont elmondasz mindent egyetlen egy hasonlat nélkül. Nem kell túlcifrázni. Csak írd le, amit gondolsz, aztán anélkül, hogy átnéznéd, add oda neki.- mondta el tanácsait, majd vállamat megveregetve felállt az ágyról és az ajtó felé ment.
- Várj!- kiáltottam gyorsan utána, amikor a keze már a kilincsen volt.- Miért ne nézzem át?
- Mert akkor kihúznád az egészet, mivel szerinted nem elég hatásos. De higyj nekem, az lesz.- mosolygott rám még egyszer, aztán kiment a szobámból.
