Egy hetünk Berlinben

Végre kaja!

Egy reptéri kis étkezdében foglaltak helyet, a kinti részen. Atsushi nagyvonalakban felvázolta, mit tudnak kérni, majd felvéve a rendeléseket, bement, és kikérte az ételeket. Kapott egy kis tárgyat, ami ha felvillant, jelezte, hogy kész a kaja, lehet érte menni. Az innivalót természetesen már előre megkapták, s szürcsölgették.

-Menj már anyádba!

Hadonászott Chuuya, mint valami elmebeteg, mivel a darazsak sehogy sem akartak eltávolodni az asztaluktól. Dazai nem egyszer szólt rá, hogy ezzel csak felidegesíti őket, de nem hatott a kisebbre.

Végül amellett döntöttek, hogy bemennek, és inkább ott fogyasztják el az ebédet. Kaptak ajándékba mindketten egy-egy karamellás cukrot, amit utána boldogan el tudtak rágcsálni. Kellett az energia löket.

Miután végeztek, visszamentek a váróba, ahol mindenféle bolt volt. Egyet meg is céloztak, a vörös pedig kiszúrt valamit. Az egyetlen olyan dolgot, ami miatt úgy kezdett el viselkedni, mint egy ötéves gyerek.

-Motor!

Csillantak fel szemei, s kezébe is vette a kis csomagot, amire rá voltak rajzolva a benne fellelhető dolgok. Persze csak egy, darabonként. A tipikus gyűjthető dolgok, amikkel a szülőket lehúzzák a kölykeik.

-Kaphatuuuunk?

Néztek immár mindketten Atsushira, aki először rájuk, majd a játékra nézett.

-Azt hiszem nincs más választásom. Legyen gyereknap.

Fizettek, majd most már egy szemközti boltba mentek át, ahol előre csomagolt, curry-s szendvicseket lehetett kapni. Ebből vettek kettőt, plusz fejenként innivalót, s a legközelebbi helyen leültek.

Mondanom sem kell, itt már egyből feltépték az ajándékukat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Chuuya nem kapta meg, amelyiket szerette volna. Elég volt csak ránézni, s lehetett látni azt a tömény fájdalmat szemeiben.

-Szeretnél még egyet?

Tette fel nagyon óvatosan, s nagyon halkan a kérdést a fehér hajú, mire a másik egyből felkapta fejét, s hevesen bólogatni kezdett.

(Elárulom: a következőnél se azt kapta, amit akart)