Sose voltunk ellenségek -Éhezők Vidala-

1: A háló

– Na, Steph! Éljen a viadal és sose hagyjon el benneteket a remény! – emlékeztem vissza a jó öreg mondásra. – Amúgy holnap lesz az Aratás – mondtam ki a nyilvánvalót. Az az Aratás, mikor drága Anelma Cyrus ellátogat a negyedik körzetbe. Minden évben nevetségesebbnél, nevetségesebb és giccsesebb ruhákat vesz fel. Tökéletesen beállított hajjal vagy parókával, hófehér bőrrel vagy éppen a Kapitóliumban divatban lévő bőrszínnel. Sminkek, meg egyéb szereket tesz az arcára állandóan. Sose értettem mi jó ebben, de akkor már az Éhezők viadalát se említem meg. Évenkénti 23 fiatal értelmetlen halála. Ennyivel szerintem jó le is írtam a Viadalt.

– Na ne mond! – nézett rám komolytalanul. – Pont ezért kéne haladnunk. Nem lenne jó, ha holnapra megfáznál vagy rosszabb.

– Miben fáznék meg? Most komolyan annyira meleg van. – bukfenceztem egyet a vízben.

– Neked max. Te konkrétan jégre is azt mondod, hogy meleg – nézett a vízre összehúzott szemöldökkel. Talán volt abban van valami igazság, amit mondott. Sosem voltam fázós alkat, de azért szerintem mondjuk egy 12. vagy 11. körzetbeli télen szét fagytam volna könnyedén.

– Még merülök párat. Addig szed össze a cuccaid. – mondtam neki.

– Laura egyszer tuti belefogsz ragadni egy régi hálóba és megfulladsz. Tudom te vagy a legjobb úszó meg futó meg minden más, de azért valamikor vigyázhatnál igazán – magyarázott Steph nekem a veszélyekről.

Na igen Stephanieval sok mindenben különböztünk egymástól. Ő inkább olyan, mint anya, míg énrám inkább apa viselkedése vall. Anya egy nyugodt, nagyon féltő ember. Steph ebből sokat örökölt. Mikor csinálok egy olyan dolgot, amiben van valami kockázat is, ő mindig kihangsúlyozza annak a veszélyeit. Sok dologtól fél, például jó pár hónap telt, hogy rávegyem, hogy a kezébe tartsa a dobókésem és dobjon egyet vele. Míg Steph egy igazi negyedik körzeti lányos alkat, én nem éppen szoktam követni ezt a viselkedési ,,stílust". Nem rajongok a győztes fiúkért, nem istenítem őket és főleg nem olvadok el, ha mondjuk látom őket adásban vagy éppenséggel élőben. Elég messze áll tőlem ez a tevékenység, de ezek közé tartozik a ruhák ,,csatája ", mikor a lányok az új ruhákról diskurálnak. Más neveltetést kaptam, mint Steph, bár nem tudom, hogy ezt azért kaptam, mert ez a család befogadott engem vagy azért, mert sokkal apásabb fajta gyerek voltam. Mikor Stephanie a babáival játszott, én egészen más csináltam. Akkor kaptam meg az első késemet. Apa tanított meg használni. Régen őt arra nevelték, hogy egyszer az Éhezők Viadalában győztes legyen, viszont ez nem így lett. Sose látta még az Arénát, de annál jobban tudja mik szoktak ott történni. Az atyám nem akarta belém nevelni a harcot, de mikor megkaptam az első késemet nem bírt már megállítani. Elkezdett vonzani ez az élet, mint ha mindig is ezt csináltam volna. Egyre nagyobb lettem és egyre több dolgot próbáltam ki és tanultam meg. Íjászkodtam, tőrrel harcoltam, késeket dobáltam. Megtanultam megvédeni magamat. Sokat úsztam és futottam is egyaránt. Ezáltal képes lettem több percig is a víz alatt maradni. Fára mászni is próbáltam, valamennyire ment is. A könnyű súlyom miatt a fa kisebb ágai is megtartottak, bár jobban szeretem magam a talajon tudni vagy inkább a vízben. Mivel sokat foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, ezért nem barátkoztam sokat, jól elvoltam a magam kis társaságával. Általában Steph volt az, akivel beszéltem, meg a kis barátnőivel, de ők jó párszor felidegesítettek az értelmetlen csevegésükkel.

– Ah Steph. Ennek szerinted mennyi esélye van? – néztem vissza rá.

– Sok. De hagylak is, most pakolok – hagyta rám. – Szólj, ha belefulladtál!

Én csak megrántottam a vállam, majd még levegőt vettem. Éreztem, ahogy a tüdőmet elárasztja az oxigén, majd a karom és a lábam segítségével lemerültem. Egyre lejjebb és lejjebb úsztam, míg el nem értem a legalját a víznek. Itt már jóval hidegebb és sötétebb volt. Sok növény és kavics hevert lent. Láttam kagylókat is, melyek olykor kicsit kinyíltak majd vissza csukódtak. Szép volt a lenti világ. Kifejezetten imádtam itt lenni. Nem csak a víz alatt természetesen. Nem véletlen jöttünk erre a helyre mindig Steph-fel.

A jó fogás és a gyönyörű táj mellett, számomra nagyon sokat jelentett ez a kis nyugodt partszakasz. Árva ként talált itt apám egy levéllel és egy nyaklánccal megáldva. Elvileg a 18. születésnapomon bonthatom ki a levél tartalmát, majd két év múlva. Régen sokat álmodoztam, milyen iratot is rejthet a kis levél Steph-fel, mára viszont már elaludt ez a láng bennem. Nem gondoltam semmi eget rengető dologra, hiszen nem volt nehéz kitalálni miért is hagytak itt. Nagy eséllyel a szüleim nagyon szegények lehettek, és ezért is dobtak el itt annak idején. Persze ez nem volt különleges dolog, számtalan olyan ember volt a körzetemben, akiket csak úgy elengedtek maguktól. Bár igaz sosem voltunk egy szegény körzet, de itt is ugyanúgy volt egy nagyobb szegény réteg, mint a többi körzetben. Az igaznak csúfolt szüleimről, pedig már teljesen lemondtam, számomra az nem normális ember, aki csak úgy ott hagy egy csecsemőt meghalni a hidegben kint. A mostani családom számomra az igazi. Ők voltak azok, akik felneveltek, etettek, itattak, tanítottak, szerettek és új éltet adtak nekem. Így is nehéz életük volt, de segítettek rajtam. Sokkal tartozok neki és ezt a szívességet sose tudom nekik visszafizetni, ami őszintén eléggé zavar is. Nem nagyon szeretek adós lenni, bár ennél nagyobb adóságba, ha akartam volna sem kerülhettem.

Pár perc után feljöttem levegőért. Ilyenkor utáltam ember lenni. Sokszor irigyeltem a halakat, mert nekik kopoltyújuk van és nekem meg tüdőm. Néha csak úgy lent maradtam volna a víz alatt, ahol senki sem zargat engem.

– Laura indulhatnánk! – kiáltott Stephanie.

– Várj még egy utolsót – meg se vártam a választ, már is a víz alá buktam. Most sokkal beljebb mentem, mint eddig. Élveztem kicsit a hűvös vizet és a sötétebb színeket, amik itt uralkodtak. Itt már nagyobb kövek voltak, ahol eltudtak bújni a halak. Vadászni is tökéletes volt számukra. Sokszor szórakoztam azzal, hogy követtem a kisebb halacskákat, amik gyorsan elakartak úszni, viszont én megpróbáltam őket üldözni, becserkészni talán, de sose bántottam őket. Csak szórakoztam velük. Most is éppen egy kisebb halat indultam ,,levadászni". Előttem úszkált éppen, mikor közelebb mentem gyorsan eliszkolt onnan, úgy ment mintha egy ágyúból lőtték volna ki. Figyelmetlenül követtem az állatot egy ideig. Addig a pillanatig, mikor hirtelen valami visszarántott. A fejem azonnal odakaptam és megláttam a nagy gubancos kötelet, ami szorosan tartott a lábamat fogságban.

Oda ficánkolódtam a hálóhoz. Az eddig eltelt idő alatt, teljesen rátekeredett az alsó felemre. Automatikusan az oldalamhoz nyúltam, ahol a késemet tartottam egy kis tokban. A szokásos módon vettem volna ki, de nem találtam benne semmi kézzel fogható dolgot. Kezemmel nem fogtam meg a markolatát. Mikor oda fordultam és szememmel is megvizsgáltam a fegyverem helyét a kis dobó késem sehol se volt. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy nem én nyitottam ki a kis zárat a tartón, hanem nyitva volt. Most már bárhol lehetett az a kés, de azért reménykedve körbe néztem. Pár kő volt körülöttem, a rajta lévő algákkal. Nem messze a kisebb halak egy raja haladt el. Kicsi kavicsok is voltak körülöttem, de késem sehol se volt. Na ekkor estem egy kisebb pánikba. Átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha nem bírom kikötözni a hálót és hogy ha nem fogok időben felérni.

Ekkor kaptam észbe. Eszeveszettül rángattam a hálót, ami csak jobban rászorult a lábamra. A kezemet is felsértette az erős anyaga, de ez volt a legkisebb problémám abban a pillanatban. Amíg rángattam még egyszer bepásztáztam a terepet, hátha meglátom a tőröm.

A távolban megcsillant valami. Jó pár méterre tőlem, ott hevert a talajon. Örömben bukfencet is vettem volna, de fogytán volt az időm. Amennyire csak tudtam közelebb mentem a késhez, kezeimet kinyújtottam érte, de az ujjaim hegyével se érintettem meg. Ficánkolódtam, vergődtem, mint egy hal, ami a száraz földre került, de egyszerűen nem ment. Jobban beleakadtam hálóba. Közben nyeltem jó sok vizet is. Tudtam nemsokára vége a játéknak. Sokáig voltam lent, túl sokáig. A történésekből már csak annyit vettem észre, hogy az utolsó buborékok is kijönnek a számon. Felnéztem a felszínre, ahol láttam a fényt, ami egyre sötétebb lett, míg nem a kép előttem teljesen eleketedett.