Feel Real│i'll be good 2.

Chapter 8.

Mellékesen, a gyomrom sem. Korgott, de amint a számhoz emeltem a villámat, rögtön hányinger tört rám. Így inkább félreraktam. Hermione Malfoy-jal nem szórakozhat valami ebéd!

- Nem... Igen, persze - legyintett Pansy, elég rezignáltan. - Hogyne örülnék a legjobb barátnőimnek! Csak... Azt, hogy én ezt nem tudom megadni annak a férfinak, akit szeretek... Csak egy kicsit irigy vagyok.

Az ajkamba harapva bólintottam. De ő még mindig nem nézett rám.

Pár percet vártam, hátha folytatja. De nem tette. Így félreraktam az asztalra az ebédet, és közelebb szenvedtem magam Pansy-hez, az egyik karommal átkarolva őt. Egy pillanatig szenvedett, mintha el akarna lökni, aztán a vállamra hajtotta a fejét.

Éreztem, hogy remeg. Percről percre változott meg a lelkiállapota, darabról darabra borultak le a falai. Gyenge volt. És összetört.

- Nekem elmondhatsz bármit, ugye tudod? - kérdeztem halkan, elsimítva a haját, hogy lássam az arcát.

Amikor felnézett rám, a szeméből könnyek csorogtak.

Sosem láttam még Pansy Parkinsont sírni. Talán azért mert még sosem volt ennyire paffon.

- Tényleg boldog vagyok a lányok miatt - mosolyodott el, és hitetlenül megtörölte az arcát. Nem akarta elrejteni előttem. - Próbálok mosolyogni, próbálok erős maradni... De nem megy.

- Nem kell mindig erősnek lenned - Pansy mintha nem hitte volna el ezt a mondatomat. Megrázta a fejét, szinte sokkosan. - Már nem ebben a világban élünk, ahol el kellett rejtened az érzéseidet egy maszk mögé. Kiengedheted az összes fájdalmadat, szomorúságodat! Mert vannak emberek az életedben, akik melletted állnak és megtartanak, ha szét akarnál esni!

Pansy próbált nagyokat lélegezni, éreztem, hogyan mozog le és föl a válla. Próbált megnyugodni. Én pedig nem tehettem mást, mint segíteni neki. És ott lenni mellette, mert erre volt a legnagyobb szüksége. 

- Annyira erős vagy, Pansy! Nagyon erős nő vagy - kezdtem el simogatni a karját. - De nem vagy egyedül. Nem kell egyedül megbirkóznod a dolgokkal. 

Egy percig csendben maradt. Gondolom próbálta meggyőzni magát, hogy így van, hogy beszélhet, hogy nem kell csendben szenvednie. 

És végre... beszélni kezdett. Először lassan, halkan, mintha attól félt volna, hogy valaki rákiált, hogy hogy merészel az érzéseiről beszélni. De később mintha rájött volna, hogy ez valóban segít neki. 

- Világéletemben az sujkólták belém, hogy egy aranyvérűnek erősnek kell maradnia, bármi áron. Fel kell állnunk és tovább kell harcolnunk. Nekünk kell lennünk a kalapácsoknak a szögek között - ekkor emelte fel a fejét a vállamról, és a szemembe nézett. - El kellett rejtenem az összes fájdalmamat, az érzéseimet a Roxfortban, csak azért, mert Mardekáros voltam. Csak így lehetett elviselni, hogy megvetnek minket. És tudtam, hogy ha gyengének látnak... le fognak csapni rám. És a háború után sem gyengülhettem meg. Nem szabadott visszaszólnom az utcán azoknak, akik Halálfaló kurvának vagy áruló ribancnak neveztek. Nem szabadott megtörnöm. 

Összeszorult a torkom, egyre jobban minden egyes kimondott szava hatására. 

A háború után a legtöbbünknek így kellett élnie. 

A háborúnak talán vége volt. De a következményekkel nekünk kellett megbirkóznunk. És velük élnünk.

- Ott volt nekem Blaise és Draco, egész életemben, akik ugyanazon mentek keresztül, mint én. Aztán... a háború után, találkoztam Theo-val - Pansy ekkor mosolyodott el először. Már Theodore Nott megemlítése mosolyt csalt az arcára. Ebből lehetett látni, és még tucatnyi más dologból, hogy mennyire szeretik egymást. - Ő volt az első, aki elfogadta a testem és lelkem minden egyes porcikáját, és nem vetett meg érte. Tőle... és tőletek, megtanultam, hogy nem mindig kell keménynek lennem.