Rég elveszett barát

2.rész

Jennie

Másnap reggel anyu elment dolgozni, apukám pedig hazajött a munkából. Örültem neki, hogy végre láthatom. Nem is tudom mikor láttam őt utoljára.

-Apu! Képzeld... Pár napja láttam a játszótéren egy kisfiút egyedül és sírt. Tegnap viszont álmodtam róla, ahogy az utcán egyedül sír. Nem mennénk el oda?

-Az csak egy álom volt, Jennie. Biztos jól van, otthon fekszik a puha ágyikójában.- Viccelődött. De én egy cseppet sem nyugodtam meg.

-Kérlek, apa!- Kérleltem őt.
Apu sóhajtott egyet.

-Rendben. De csak azért, hogy megnyugodj!- Mosolygott rám.

Felöltöztünk, rám adta a cipőmet, és a kis kabátomat. Nyár volt, de kint egy kicsit hüvős volt és borús.
Apukám is elkészült. Megfogta a kezemet majd elindultunk az utca fele, ahol láttam a fiút álmomban.
Körülbelül 10 perc múlva odaértünk. Körbenéztünk de sehol se láttam azt a kisfiút.

-Látod? Az csak egy rossz álom volt. Nincs itt.- Apukám elindult hazafelé a kezemet húzva, de én visszahúztam és leültem egy padra, magam mellé húzva őt.

-Még mindig aggódsz, kicsim?-Kérdezi apukám, talán egy kis aggódást is lehetett hallani a hangjában.
Bólintottam egyet. Szomorú voltam. Örültem, hogy nem igazi volt az álmom, de azért mégis bennem volt az, hogy mivan ha a fiúnak valami bántódása esett, vagy még nem ért haza és nem találja a szüleit.

-Gyere, menjünk haza.- Apukám felállt a padról, követtem őt.

Elindultunk hazafelé, mikor egy kisgyerek sírást hallottunk a hátunk mögül. Ismerős volt a hang, azonnal hátrafordultam. Megláttam a kisfiút. Elengedtem apukám kezét és odafutottam hozzá, átöleltem.
Remegett, sírt és egyedül volt. Apukám utánam jött.

-Jennie, többet ne menj el csak úgy tőlem! Megijedtem.- Kapott a mellkasához, de én mitsem törödve vele, tovább öleltem a síró kisfiút.

Pár perccel később abbahagyta a sírást és leültünk hárman egy padra.

-Hol voltál? Miért vagy megint egyedül? Miért sírsz megint?-Kérdések tömege hagyta el a számat.

-Nem találom a szüleimet.-Szipogott és a sírástól vörös szemei a földet nézték.

-Mi az, hogy nem találod őket?-Apukám is kezdett megijedni.

-Pár napja ott hagytak a játszótéren. Azt mondták maradjak ott és majd értem jönnek. De nem jöttek. Éhes vagyok, és félek. Fázok és hiányoznak a szüleim.- Újra sírni kezdett.
Apukámmal összenéztem. Nem tudtuk mit tegyünk.

-Gyere. Hazajössz velünk, amíg nem jelentkeznek a szüleid, rendben?- Ajánlotta fel apukám amire a kisfiú bólintott.

-Mi a neved?- Kérdeztem tőle, mikor eszembe jutott, hogy még a nevét se tudom.

-Kim Taehyung.- Ránk nézett.

Ránosolyogtam, megfogtam Taehyung és az apukám kezét. Elindultunk haza.

***

Eltelt pár nap, Taehyung nálunk volt. Apu jelentette a rendőrségen, hátha a szülők keresik őt, de eddig nem jelentették be őt.
Nagyon jó barátok lettünk. Apu és anyu is jól bánt vele. Mikor magányos voltam mert a szüleim csak dolgoztak, én Taehyunggal foglalkozhattam. Boldog volt, és én is.

***

Eltelt 10 év. 15 éves voltam, Taehyung 16. Taehyung még mindig nálunk lakott, úgy szerettem őt mint a testvéremet, a szüleim is szerették őt, Taehyung is úgy tekintett a szüleimre, mint ha az ő szülei is lennének.

Ezután minden megváltozott.