Rég elveszett barát

1.rész

Jennie

Kim Jennie vagyok, 23 éves, félénk, összetört, elveszett, átlagos lány. Ha szeretnéd hallani a történetem, tarts velem!

Egy átlagos napon kezdődött minden, 18 éve. 5 éves voltam akkoriban. Átlagos kislány voltam, aki hisztizett, a szüleivel akart lenni mindig, mint a legtöbb 5 éves gyerek. Egyik nap kimentem az anyukámmal a legközelebbi játszótérre, mint ahogy mindennap szoktuk. A játszótéren ott volt egyedül egy kisfiú, velem egy idős lehetett. Valami miatt sírt.

-Anyu! Miért sír ott az a kisfiú?-Mutatok az említett fiú irányába.

-Nem tudom, szívem. A szülei biztos mindjárt odamennek hozzá.- Ül le egy padra, nagy sóhaj szökött ki a száján.
Én megvontam a vállam, majd mit sem törödve a síró kisfiúval a mászóka felé vettem az irányt.

Kis idő múlva a kisfiú abbahagyta a sírást. Én már játszottam a mászókán egy jó ideje. Lenéztem rá, majd a tekintetünk összetalálkozott. Rámosolyogtam, ő is visszamosolygott rám egy kis szipogás után. Intettem neki, hogy csatkakozzon hozzám, unalmas már egyedül játszani. Egy kis hezitálást láttam az arcán, majd bólintott és mosolyogva ő is feljött a mászókára és együtt játszottunk.
Vagy 2 órát tölthettünk együtt, mikor az anyukám intett.

-Jennie! Most már ideje menni. Sok dolgom van még otthon.-Kiabál oda hozzám és feláll a padról.

-De a kisfiú szülei nincsenek még itt. Nem akarom őt itt hagyni egyedül.- Fogom meg a fiú kezét.
Az anyukám sóhajtott egyet majd közelebb jött hozzánk a mászókához.

-Kisfiú. Hol vannak a szüleid?-Szólítja őt meg kedvesen.

-Nem tudom.- Szomorúság látszott az arcán. Éreztem, ahogy szorítja a kezem.

-Jennie, muszáj mennünk. Nem vihetjük őt innen el. Lehet, a szülei csak elmentek valahova kis időre.

Ránéztem a fiúra szomorúan. Megöleltem őt, majd lemásztam a mászókáról és az anyukámhoz mentem.

-Szia!- Integetek neki, megfogom anyukám kezét és elindulunk haza.
Többször hátranéztem, annyit láttam,hogy a fiú a mászókán ül egyedül és szomorúan. Majd megszakadt a szívem.

***

Eltelt pár nap. Azóta nem hallottam a kisfiú felől, nem tudok nem gondolni rá. Többször nem láttam a játszótéren, se sehol.

-Anyu! Szerinted az a kisfiú jól van?- Töröm meg a csendet az anyukámmal ülve a kanapén.

-Biztos vagyok benne! Ne aggódj miatta.- Simogatja meg a hátam.

Rám se nézett már egy jó ideje, mindig csak dolgozik. Most is a Notebook-ját nyomja és ott végzi a munkáját.
Az apukám sincs soha itthon. Néha hazajön, utána pár nap múlva megint elmegy. Anyu és apu sokat veszekszik egymással, azzal piszkálva a másikat hogy ki foglalkozzon velem, de mindketten a munkájukat választják helyettem.
Nézem anyukám dolgos kezeit, ahogy nyomkodja azt a masinát. Az arcára nézek, ott megakad a szemem a ráncos homlokán. Anyu mindig ráncolja a homlokát, és keveset pihen, meglátszik már rajta. De akkor is az én anyukám a legszebb!

Este anyukám lefektetett, adott nekem egy jóéjt puszit majd kiment a szobámból. Valahogy sehogy se tudtam elaludni, így a plafont néztem. A felettem lévő plafonon különböző matricák voltak, mindig azokat néztem amikor nem tudtam elaludni, most sem volt másképp.
Körülbelül fél óra múlva sikerült elaludnom de az se tartott sokáig. A játszóteres kisfiút láttam álmomban, ahogy segítségért kiállt az utcán. Azt az utcát ismertem is, nincs messze a helytől ahol lakunk. Nagyon megijesztett az álom. Kiakartam menni anyuhoz, de lehet már ő is alszik, vagy még dolgozik és nem akartam őt megzavarni. Sóhajtottam egy nagyot, majd visszacsuktam a szemem, és vártam hogy megint álomba merüljek.