Jineális életem

5.

Jimin észrevehette rajtam a bizonytalanságot.

-Jin, minden rendben? - hajolt elém.

-Persze, persze, csak egy kicsit még fáj a fejem - hazudtam, mert végül is itt volt életem első lehetősége, hogy kipróbáljam magam valami olyanban, amit mindig is szerettem volna csinálni, és jól akartam csinálni. Na meg persze fizettek is érte. És az sem egy utolsó dolog. 

-Gyere, bemutatlak a rendezőnek! - ragadott karon Jimin és arrébb rángatott a kávézó egy hátsó helyisége felé.
Megálltunk egy kékre festett ajtó előtt és Jimin bekopogott.

-Muszáj ezt? - kérdeztem tőle suttogva.

-Persze. Ez nem úgy működik, hogy csak úgy megjelensz itt és szerepelsz!

-Hát pedig nekem pont úgy tűnt - morogtam.

-Szabad! - hallatszott bentről.

Jimin kinyitotta előttem az ajtót és egyszerűen belökött rajta. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől, és ha nem kapaszkodok meg az asztal sarkában, akkor tuti kiterültem volna a bolyhos, piros szőnyegen, ami a szoba padlóját borította. Jimin egészségesen kinevetett, a rendező pedig csak azért nem reagált, mert mikor beestem az ajtóm, ő még háttal állt és kifelé bámult az ablakon.

-Rendező úr! - köszönt neki Jimin, mire az említett megfordult.
Borostás volt és az ősz haja a szemébe lógott. Első látásra kicsit egy hippire emlékeztetett, nem is tudom miért.

-Á, Jimin! - Hát nem csak kinézetre, hanem hangzásra is hippis volt.
Kitárta a kezeit, majd mellém lépve kezet fogott Jiminnel, aztán megállt előttem.

Csak bámultam és bámultam, egészen addig, míg Jimin oldalba nem lökött.

-Aú, ezt most mié....Ja, igen! - kaptam észbe. - Jin vagyok - fogtam kezet a hippivel.

-Milyen Jin? - nézett rám az öreg bohókás tekintettel. Pont olyannak tűnt, mint aki mindig mindennek tud örülni, és csak nagyon-nagyon-nagyon sok erőfeszítés árán lehet felidegesíteni. Mint ez később kiderült, nekem egy órán belül sikerült.

-Mi az, hogy milyen Jin? Hát ilyen - mutattam végig magamon bosszús képpel. - Barna hajú, barna szemű, tökéletes....-kezdtem sorolni, de Jimin belémfojtotta a szót.

-A vezetéknevedre gondolt - mondta, miközben úgy nézett rám, mintha most jöttem volna a sárgaházból. Pedig igazán tudhatná milyen vagyok. Ismer egy pár éve.

-Ja! Hogy arra! Kim Seokjin - mutatkoztam be.

-Örvendek! Az én nevem Lee Lee.

Na, és itt kapott el a röhögés. De tényleg, álltam ott szemben az öreg hippivel és konkrétan a képébe röhögtem. Miért van valakinek ilyen furcsa neve? Hű, megvan! Biztosan őrültek voltak a szülei. Nyilván pszichopaták nevelték fel, szadista idióták. De akkor...akkor ő is az! Úristen, szembe röhögtem egy pszichopata gyilkost!
Olyan gyorsan hallgattam el, mintha villám csapott volna belém.

-Elnézést - húztam ki magam, és pár lépést hátráltam, hogy Jimin mögé kerüljek és inkább őt öljék meg előbb.

-Semmi gond - mosolygott Lee (most ilyenkor a vezeték-, vagy a keresztnevén szólítom?), de egészen furán festett. Mondtam, hogy őrült. - Az apám vezetékneve Lee, az anyám meg amerikai volt és a kedvenc neve a Lee volt, így...- sóhajtott.

-Értem - nyögtem halkan, mert a félelemtől berekedtem.

-De most, hogy így kitárgyaltuk mindenki nevének eredettörténetét - csapta össze a tenyereit - talán el is kezdhetnénk a forgatást!

Kitárta előttünk az ajtót, és intett, hogy menjünk ki. Szélsebesen kisprinteltem Jimin előtt és legközelebb csak az egyik  asztalnál álltam meg.

És aztán kezdetét vette az a pokoli egy óra. 
A pszichopata rendező kezdetben mondott pár szót az egybegyűlteknek, eligazított mindenkit. Nekem csak annyi volt a dolgom - kezdetben -, hogy üljek egy asztalnál és mikor rám közelít a kamera, jóízűen szürcsöljek bele a kávémba. És persze közben vágjak kábé olyan fejet, mint aki már annyira élvezi a kávét, hogy lassan el is élvez tőle. Khm. 
A háttérben Jimin biztatóan rám mosolygott és felemelve a hüvelykujját jelezte, hogy minden rendben lesz. Tévedett. Egyébként időközben előkerült a barátnője is, így onnantól fogva őt ölelgette. 

Perceken belül el is kezdődött a forgatás, a szereplők végigmondták a kétmondatos szövegüket, majd rám közelített a kamera. Én engedelmesen a számhoz emeltem a csészét, de ekkor megcsapott a pörkölt kávé illatta, és elkezdtem köhögni. 
Ezt még úgy ahogy elnézték, nem is haragudtak, előfordul. Csapó 2.
Itt beletüsszentettem a kávéscsészébe. Csapó 3.
Magamra borítottam a kávét. Csapó 15.
Senki nem tudja hogyan, de kitört a székem lába, így persze megint magamra öntöttem a kávét. Már negyedszer öltöztettek át (nem részletezném mindet), és láttam, hogy kezdenek besokallni tőlem. Valószínűleg Jimin is úgy nézett volna rám, hogy "úristen, ha ezt tudom, inkább nem hozlak ide", de Jimin a barátnőjével együtt eltűnt és ha jól láttam, akkor a kamera stáb egy része is köddé vált. Fura volt. 
Csapó 42.
Letörtem a csészém fülét, az leesett az asztalra, kiömlött a kávé. 
A rendező már a haját tépte idegességében, mindenki ellenségesen méregetett, én pedig kicsit kezdtem elveszíteni a kezdeti önbizalmam. És hozzátenném, hogy ekkor még csak félórája forgattunk.
Csapó 67.
Üvegest kellett hívni, mert kirepült a csészém az ablakon.

Láttam a rendezőn, hogy így, újabb félóra elteltével kezd nagyon elege lenni. És miután a "csapó 71." is balul sült el (inkább hagyjuk), leordította a fejem és félreállított, majd beültette szegény megszeppent üvegest a helyemre. Elsőre sikerült a felvétel. 

A rendező látszólag megnyugodott, én viszont majdnem szívrohamot kaptam, mikor áttértek a következő jelenetre. Ekkor ugyanis Jimin és a barátnője léptek be, és velük vették fel azt a jelenetet, ami azt hivatott tükrözni, hogy a kávézó milyen ideális hely, mindenféle alkalmak lebonyolítására. Esetünkben egy lánykérésre.

Ha asztmás lennék, tuti asztmarohamot kaptam volna arra a jelenetre, mikor Jimin letérdel, a barátnője meg ugrándozva elfogadja a gyűrűt. De mivel nem voltam asztmás, így egész egyszerűen csak szívrohamom volt. Na jó, talán nem, de majdnem elájultam. És ha tudtam volna, hogy ez az egész nem csak a forgatás miatt van, akkor azt hiszem ott helyben meghaltam volna. De akkor hirtelenjében csak annyit tudtam kinyögni, hogy "azért kifizetnek, ugye?"