Music School (Hungarian ZerVis fanfiction)

4. Fejezet - Őszi bál

~ Mavis ~

Mikor reggel felébredtem furcsa érzésem volt... Mintha elfelejtettem volna valamit... Végül figyelmen kívül hagytam ezt a zavaró gondolatot s kikászálódtam az ágyból. A szobám falára felakasztott órára pillantottam és sikeresen megállapítottam, hogy negyed hét múlt pár perccel. Kinyitottam a gardróbom ajtaját és azon gondolkoztam, mit is vegyek fel. A ruháról jutott eszembe, hogy holnap rendezik meg az iskolában az várva-várt őszi bált. Kis ideig szidtam magam: mégis hogy voltam képes egy ilyen fontos dolgot elfelejteni. Majd néhány perc elteltével keresni kezdtem a telefonomat, hogy segítséget kérjek Zera-tól ruhaválasztás terén a bálra. Arra jutottunk, hogy tanítás után elmegyünk vásárolni, mert mint kiderült még ő se találta meg a számára megfelelő ruhát. Amint ezt is letudtam, gyorsan felkapkodtam magamra a kezembe akadt ruhadarabokat, majd átmentem a fürdőszobába fogat mosni. Ahogy ezzel is végeztem, lementem a konyhába, ahol Anyát pillantottam meg és kérdőn néztem rá, mivel neki ma már korán munkába kellett volna mennie.

- Szia Anya! Mondd mit keresel még itthon? Nem kellett volna már elindulnod? - kérdeztem.

- Szia kicsim! Ó, mindjárt megyek dolgozni, csak készítettem neked egy kis ennivalót. - mosolygott rám.

- Köszönöm! - mosolyogtam vissza rá, majd leültem az asztalhoz megreggelizni.

Miközben ettem, Anya elment, így rám maradt a mosogatást, de nem bántam, mert legalább így be tudok segíteni itthon. Amint végeztem ezzel a dolgommal, sietősen indultam az iskolába, mert már nagyon szerettem volna, hogy elteljen a nap és délután mehessek Zera-val vásárolni. Szinte egész úton ugráltam örömömben és mit ne mondjak, nem egy ember bámult meg emiatt. Az iskola előtt jártam, amikor ismerős fekete hajkoronát pillantottam meg.

- Zeref! - kiáltottam oda neki jókedvűen, de nem hallott meg.

Fújtattam egyet, majd az előbb szólított fiú felé kezdtem futni, aki épp belépett az iskola területére. Mikor végre utolértem, megfogtam a vállát és köszöntem is volna neki, ha nem fulladtam volna ki... Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nehéz rövid lábakkal futni.

- Ó, szia Mavis! Hát te? Idáig futottál? - kérdezte mosolyogva.

- Szi-szia! - lihegtem, majd pár mély lélegzetvétel után normálisan folytattam: - Igazából kiabáltam neked, de nem hallottál meg, ezért kénytelen voltam futni, mert valaki nagyon sietősen lépked a hosszú lábaival. - incselkedtem vele vigyorogva.

- Hé, nem én tehetek róla, hogy törpe vagy! - emelte fel a kezeit védekezően, nevetve. Durcásan fontam keresztbe a karjaim magam előtt, majd én is felnevettem. Néhány perc elteltével Zeref újra megszólalt: - Gyere, menjünk órára, mert lassan csengetnek. - mondta, miután az órájára pillantott.

- Jó - értettem egyet vele.

Jókedvűen szedtük a lépcsőfokokat, majd ugyanilyen hangulattal léptünk be a terembe, ahol becsengetésig beszélgettünk mindenféle dolgokról. Ám, amikor a tanárnő belépett, gyorsan a helyeinkre ültünk és egy kis idő elteltével sikeresen elbambultam.

- Pszt! - bökte meg valaki a hátam, így visszazökkentve engem a valóságba.

Zavartan néztem körbe a teremben és amikor meghallottam a nevem, felpattantam a helyemről.

- Igen?

Az osztály nevetésben tört ki, a tanárnő meg mosolyogva ingatta a fejét, majd intett, hogy üljek le. Meg is tettem, amit a szótlan utasítása sugallt és szavak nincsenek arra, milyen kínosan éreztem magam a kis jelenet után.