KILLER KILLER

- hatodik -

Yoongi egy fokkal oldottabban bólintott egyet, amikor eljutott az agyáig, hogy Seokjin sérülése korántsem olyan súlyos, mint ahogyan azt először gondolták. Tisztában volt vele, hogy nem tudná elviselni, ha még egy barátját elveszítené egy őrült pszichopata miatt. 

Apropó őrült pszichopata...

- Esetleg nem tudja, ki a felelős ezért?

- Sajnos nem- rázza meg a fejét csalódottan a rendőr, miközben nyúzottan hátradől a székében. - Bevallom, ez az egyik legnehezebb ügy, amin valaha dolgoztam. Se ujjlenyomat, se gyilkos fegyver, se semmi!

Yoongi szíve megtelt szomorúsággal a rossz hír hallatán. Mivel ő maga sem tudta, ki lehet az elkövető, lassan kezdte hatalmába keríteni az a tehetetlen érzés, hogy lehetetlen elkapni egy olyan személyt, aki semmilyen nyomot nem hagy maga után.

- Mindjárt visszajövök- pattant fel váratlanul Dojung. - Hívjon, ha történik valami, rendben?

Yoongi bambán biccentett egyet, majd elgondolkozva figyelte, ahogy a férfi eltávolodik tőle. Miután Dojung eltűnt a szemei elől, a fiú elgondolkozva fonta össze maga előtt a karjait, majd fejét a falnak döntve bámulta a hófehér plafont. Az agya úgy kattogott, akár egy fáradhatatlan gépezet. Ám nem sokáig volt ebben a testhelyzetben, mert így veszített az éberségéből, ezért sietősen körbenézett, hátha lemaradt valamiről, amikor...

- Hoseok?- kérdezte magától Yoongi, miközben hunyorogva előredőlt, hogy jobban szemügyre vegye az illetőt. Azonban miután felismerte a barátját, Yoongi szemei döbbenten elkerekedtek. Hoseok ugyanis rettentő idegesnek tűnt. Olyan óvatosan lépkedett a folyosón, mintha minden egyes mozdulatot fontolóra kellene vennie, a fejét pedig úgy kapkodta, akár egy szurikáta.

Különösen viselkedett.

Yoongi összevont szemöldökkel emelkedett fel a helyéről, hogy felhívja magára a fiatalabb fiú figyelmét, aki még mindig nem vette őt észre.

- Hobi!

Hoseok összerezzent a barátja hangjának hallatán.

- H-hyung...

- Jól vagy?- kérdezte Yoongi habozva. Nem értette a barátja viselkedését. Hoseok vonásai olyan félelmet tükröztek, amit a fiú nem tudott mire vélni. Hiába akarta vigasztalóan a barátja vállára tenni a kezét, Hoseok olyan arccal húzódott el az érintése elől, mint aki menten elsírja magát. Yoongi azt hitte, hogy a fiatalabb fiú Seokjin miatt aggódik, azért volt furcsa, ezért megadóan visszaejtette maga mellé a kezét. - Nyugi, hyung már biztosan jól van.

Hoseok azonban nem figyelt rá.

Nem nézett a barátja szemébe, helyette annak válla fölött fixírozott valami távolabbi pontot. Olyan volt, mintha transzba esett volna. Ám Yoongi hiába hajolt a fiú arca elé, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele, az megint csak összerezzent és elfordult.

- Történt valami?- kérdezte egy fokkal kedvesebben Yoongi.

- Mennem kell- nyögte ki Hoseok, és mielőtt a másik fiú bármi mást is mondhatott vagy tehetett volna, úgy sietett el mellette, mintha az élete múlt volna rajta. Yoongi elképzelni sem tudta, mi ütött a barátjába, ezért már éppen visszaült volna a helyére, amikor...

... észrevett valamit a földön.

Yoongi összeszűkült szemekkel hajolt le a tárgyért, majd értetlenkedve maga elé emelte azt. Egy hangjegy alakú kulcstartó volt az. Az aranyszínű, fémből készült kis fityegőn megcsillant az ablakon beszűrődő napfény, ahogyan a fiú jobban szemügyre vette.

- Yoongi!

Az említett olyan sietséggel rakta zsebre a kulcstartót, mint valami csínytevésen kapott gyerek. Ám amikor észrevette, hogy csak Dojung hívta őt, egy kicsivel nyugodtabban baktatott oda a férfihez.

- Most hívtak, hogy Seokjin felébredt!

»»»

- Hyung!- rontott be a kórterembe Yoongi, a bent nyüzsgő orvosok láttán viszont erőteljesen összeszorította az ajkait. Már éppen szégyenkezve visszacsukta volna az ajtót, amikor az egyik nővérke tüntetően felemelte a kezét, megállítva a fiút.

- Maradjon csak, már minden rendben- küldött felé egy biztató mosolyt.

Yoongi zavartan bólintott egyet, miközben meghajolt a nő előtt. A nővér csak biccentett, majd sarkában a többiekkel elhagyta a szobát, magára hagyva ezzel őt Dojunggal és Seokjinnel. Az utóbbi megviselt arccal tornázta magát ülőhelyzetbe, hogy egy magasságba legyen Yoongival, aki időközben ledobta magát a barátja ágya melletti székre.

- Hyung...- kezdett bele, de mivel fogalma sem volt arról, mit mondhatna, a szó csak lógott a levegőben. Tudta, hogy boldognak kellene lennie, amiért az idősebbik fiú életben van, de Seokjin arca egyre inkább kezdte megrémíteni, az ugyanis olyan komorságot tükrözött, amit Yoongi még nem tapasztalt a barátjától. Már éppen szólásra nyitotta volna az ajkait, hogy azért mégis mondjon valamit, amikor Seokjin közbevágott.

- Láttam őt.

Yoongi ledermedt. Az elkerekedett szemeit először az idősebbik fiúra, majd Dojungra vezette, aki láthatólag ugyanolyan döbbent volt, mint ő maga.

- És láttad az arcát?- kérdezte nagy káromkodások közepette a rendőr.

Seokjin megadóan megrázta a fejét.

- Maszkot viselt...

- A ruhájára legalább emlékszel? Vagy bármire, ami segít azonosítani őt?

- Nem biztos- rágcsálta az alsó ajkát elgondolkozva Seokjin. - De azt hiszem láttam valamit lógni az övcsatján...

- Igen?

- Igen- bólintott az idősebbik fiú. - Olyan volt, mint egy kulcstartó. Arany színe volt és az alakja egy hangjegyre hasonlított...