× 26 ×

2.9K 261 61
                                    

Dermesztő hangokat hallok magam körül. Eleinte nagyon távoliak, de lassan egyre hangosabbá és élesebbé válnak. Lánc csikorog, hirtelen csattan valami, aztán egy fájdalmas kiáltás üti meg a fülem. Növekszik bennem a félelem, hisz nem látok semmi mást, csak a feketeséget.
Megszólal egy ismerős, rekedt hang:
Milyen erős, milyen makacs! Nem mondom, hogy sajnállak, de azért kár érted.
Még levegőt is alig merek venni, mikor újabb kiáltás hasít a csendbe, de most már egészen közelről. Olyan, mintha egy mellettem lévő ajtó túloldaláról jönne.
Úgy tűnik, neked is ez lett a veszted.
Valaki előhúz egy kést, mérget vennék rá, hogy hallom a penge csengését.
Tőlem nem védheted meg, te ostoba!
Összeszorul a torkom a következő üvöltésre, mert már gyanítom, kitől származhat.
Szánalmas vagy. Hisz tudod, hogy úgyis megtalálom őt.
Add fel, Navid! Add fel!

×××

Felpattan a szemem. Lassan felülök és megkapaszkodok az ágykeretben. A szívem eszeveszettül ver, hideg verejtéktől nyirkos a hátam.
Körülnézek, de semmi okom pánikra − Zachary-nek nyoma sincs. A kunyhóban vagyok, ahol valaki nyakig takaróba bugyolált és ágyba fektetett. Az ablakból sápadt napfény szökik be, de még ez is bántja a szemem.
Navid egy alacsony sámlin ül az ágy túlsó vége mellett. A fejét a kezére támasztja és látszólag mélyen alszik, ami azt jelenti, hogy már jobban van. Összefacsarodik a szívem, mert kezd egyre világosabbá válni, mi történhetett.
Hirtelen lejátszódik előttem egy korábbi jelenet. Valamit elfelejtettem.
Kibújok az ágyból, körülnézek, majd a Navid sámlija mellett heverő táskámért nyúlok. Addig turkálok benne, amíg meg nem találom a rajzkönyvemből kitépett papírgalacsint. Lélegzetvisszafojtva kihajtogatom, de a rajta álló motívumok helyett már csak egy nagy fekete pacát találok.
Ez egy üzenet volt − egy üzenet nekem, mielőtt elment, és most már soha nem tudom meg, mi állt benne.
− Elolvastad egyáltalán?
Elejtem a papírt, ijedten felpillantok. Navid álmosan néz rám, most már sokkal tisztább a tekintete, mint tegnap volt. Nem tűnik haragosnak, mégis lesütöm a tekintetem.
− Tudtad, hogy Zachary-nek kelleni fogok, ha megtudja, hogy élek − szólalok meg csendesen. − Mégis egyedül mentél el.
− Igen.
Nyelek egyet. Az álmomban hallott hangok kavarognak a fejemben.
− Megbüntetett.
Mikor újra felpillantok rá, engem néz.
− Azért, mert nem engedelmeskedtem − bólint. − Elküldött, hogy menjek vissza érted. Nem akartam, hogy Zachary rád találjon. Azt hittem, megelégszik a szilánkokkal, de ő addigra már megtudta, hogy nem én vagyok az utolsó idéző.
− Azt hittem, tőled tudta meg − suttogom. Ha nem Navid árulta el Zachary-nek, hogy életben vagyok, akkor mégis honnan tudta?

Megborzongok. A sok mély seb, a végtelen kín, amit Zachary jóvoltából átélt − mindezt azért, hogy engem megóvjon?
− Ezért mondtad azt, hogy nem kellett volna a várba jönnöm? − kérdezem halkan.
A padlón heverő papírra pislant.
− Igen. Reméltem, hogy hallgatsz rám, de ha el sem olvastad, nem csoda, hogy...
− Nem tudok olvasni − vágok a szavába élesen.
Teljes döbbenet ül ki az arcára.
− Ezt... nem tudtam − suttogja végül. − De a kardodról is felolvastad Osden nevét, nem? Vagy az csak...?
Legyintek egyet és felkapom mellőle a táskámat.
− Mindegy. Miért nem mondtad el ahelyett, hogy leléptél? Talán kitalálhattunk volna valamit, hogy átverjük!
− Őt nem lehet átverni − rázza meg a fejét. − Ha olyan könnyű lenne, azt hiszed, nem próbáltam volna meg? Annyiszor végiggondoltam mindent, mielőtt magadra hagytalak. Nehéz döntés volt, de nem volt más lehetőségem. Ha elvittelek volna neki, azzal saját kezűleg gondoskodtam volna a halálodról, ha nem, akkor meg a sajátomról. − Elhallgat egy pillanatra, halkabban folytatja. − Ginesst is féltettem, mert tudtam, hogy Zachary kezében az élete. − Keserűen felnevet. − Láthatod, mi lett a következménye a nyílt ellenszegülésemnek.
Nyelek egy nagyot, kerülöm a tekintetét.
− Hogy érzed magad? − váltok témát inkább. − Van annyi erőd, hogy folytassuk az utat?
Bágyadtan rám mosolyog.
− A sebek neked köszönhetően teljesen begyógyultak. Kész vagyok az útra, felség.
− Ezt a felségezést mellőzd, ha kérhetem − fintorodok el, aztán a konyhába indulok.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondolkodjak a tegnap esti emlékeimen. Legszívesebben megkérdezném Navidtől, hogy mégis miért ájultam el már megint és, hogy van-e valami köze ennek a rémálmomhoz, de akkor szóba kerülne néhány egyéb dolog is, amiről most nem igazán akarok beszélni vele.
Haragszom magamra, amiért jó érzés volt. Nem én irányítottam ugyan a saját mozdulataimat, de nem tudnám letagadni, hogy tetszett, ami történt. Árulónak érzem magam, amiért megfordult a fejemben a gondolat, hogy talán megbocsáthatnék neki.
Sóhajtok egyet. Kinyitok egy konyhaszekrényt, és amiről úgy vélem benne, hogy ehető, azt bedobálom a táskámba.
Megbocsáthatnék egyáltalán az apám gyilkosának? El lehetne nézni neki mindent, amit velem és amit ártatlan emberekkel művelt? Talán utólag megváltoztatta a terveit, de eleinte csupán az volt a célja, hogy kihasználjon. Eleinte egy cseppet sem érdekelte más, csakis az, hogy elérje a céljait. Ugyanakkor viszont képes leszek valaha elfelejteni azt, amit éreztem iránta, mikor még nem tudtam, ki ő?
Megrezzenek, mikor észreveszem, hogy mellém lép.
A szemem sarkából látom, hogy ugyanazt teszi, amit én, azzal a különbséggel, hogy pár dolgot a tartalékolás helyett inkább rögtön a szájába töm. Látva, ahogy falatozik, a gyomrom azonnal figyelmeztet arra, hogy ideje lenne nekem is ennem egy keveset. Kihalászok egy hideg sajtdarabot, majd beleharapok. Kicsit savanykás az íze, de valamit muszáj ennem, különben kilyukad a gyomrom.
− Nézd csak! − Navid elém tart egy darab sonkát. − Ez jobb, mint a sajtod, nem?
− Edd csak meg − motyogom vállat vonva, aztán behúzom a táskám bőrszíját és a szobába sétálnék, de Navid megragadja a köpenyem ujját.
− Várj!
Ledermedek. Vesz egy mély levegőt, kicsit lazít a fogáson, de nem enged el teljesen. Most kéne elhúzódnom. Kéne, de nem teszem. Helyette némán várom, hogyan folytatja.
− Tudom, mit gondolsz rólam − kezdi csendesen. − Már semmi sem lesz köztünk a régi, de szeretném, ha tudnád, hogy hálás vagyok. Hálás mindazért, amit adtál nekem.
A szemébe nézek, de ezzel nagy hibát követek el, mert bármennyire is akarok, már nem tudok elfordulni. Teljességgel megbabonáz a tekintete.
Félénken felemeli a kezét és az arcomhoz érinti a kézfejét.
− Köszönöm, hogy nem hagytál meghalni − folytatja suttogva. Végighúzza a hüvelykujját az államon, egészen a szám sarkáig.
Nem jön ki hang a torkomon. Szavak helyett akaratlanul is közelebb simulok hozzá, mire felcsillan a szeme és gyengéden megemeli az állam. Szerencsére mielőtt még valami őrültséget művelnék, feleszmélek. Hátratántorodok, a homlokomra nyomom a tenyerem.
Ez nem én vagyok. Lehet, hogy még nem múltak el teljesen az érzéseim, amiket régebben tápláltam iránta, de azért még maradt egy parányi józan eszem!
− Mi történik velem? − kérdezem zavartan.
Navid hallgatása rossz előérzetet kelt bennem. Tud valamit, amit én nem.
Ami most történt, az nem természetes, ugyanúgy, ahogyan este sem volt az. Tegnap óta érzem ezt a különös kapcsot köztünk, ami egyszerűen nem ereszt.
− Navid, mi ez az egész? − mordulok rá. − Te csinálod velem?
Nemet int a fejével, mégis bűntudatos az arca.
− Amióta meggyógyítottalak, olyanokat csinálok, amik az eszem ágában sincsenek − mondom egyre mérgesebben. − Ha te szórakozol velem, akkor jobban teszed, ha befejezed, mielőtt még meggondolom magam és véletlenül kedvem támad kipróbálni, hogyan lehet idézőt ölni.
− Nem én csinálom − morogja. − A vérkötés felerősíti az érzelme...
Vérkötés? − szakítom félbe rémülten.
Kipillant az ablakon.
− Akkor jön létre, ha két idéző vére keveredik − magyarázza. − Nagyon ritkán történik meg, mert fehérvérűek közt általában nem alakul ki olyan mély kapcsolat, hogy megosszák egymással a mágiájukat.
Tágra nyílt szemmel bámulok rá.
− Ez... mit jelent?
− Ritkán, főleg, ha a vér keveredésekor nagyon erős volt az érzelmi közeg, előfordulhat, hogy látod a másik emlékeit vagy épp érzed az ő érzelmeit. A mágia összeköt.
Eléggé ijedten cseng a hangom, mikor megszólalok.
− Tehát mostantól ez a valami fogja uralni a gondolataimat is?
− Nem valami, hanem a véred. Mostantól összetartozik a vérünk, a mágiánk. − A hajába túr, összeráncolja a homlokát. − Sajnálom. Tegnap eszembe sem jutott, hogy ez megtörténhet...
− Nem lehet valahogy visszacsinálni?
− Csak úgy, ha az egyik fél meghal, de az a másik félnek is elég kellemetlen érzés.
− Jó istenek... − dünnyögöm magam elé hitetlenkedve.
Percekig csak állok csendben, mindenféle gondolatok peregnek előttem. Honnan fogom tudni, hogy mik a saját érzéseim? Hogy irányíthatom a teljes mágiámat, ha még a saját gondolataimat sem fogom tudni uralni?
− Vérmágus vagyok, Wieta. Meg tudlak tanítani pár dologra, ha akarod − szólal meg Navid óvatosan.
Tágra nyílik a szemem.
− Te hallod, amit gondolok?
Gyorsan maga elé emeli a kezét.
− Csak néha! Nem tehetek róla, ha ilyen hangosan gondolod...
− Hát ez őrület − mormogom az orrom alatt.
− Csak mágia − von vállat, mire vetek rá egy csúnya pillantást. − Talán, ha teljesen ki tudnád használni az erőd, még Zachary ellen is több esélyünk lenne.
Megköszörülöm a torkom.
− Nem kell a segítséged − jelentem ki a tőlem telhető leghűvösebben. − Inkább induljunk, jó lenne minél hamarabb az erődbe érni.
Szinte már menekülésnek is tűnhet az, ahogyan az ajtóhoz vonulok, de mielőtt kinyitnám, még visszanézek Navidre és összehúzom a szemem.
− Melegen ajánlom, hogy az úton tartsd távol magad mind tőlem, mind a gondolataimtól. Feltéve persze, ha nem szeretnél közelebbről is megismerkedni ezzel − paskolom meg a kardomat negédesen rámosolyogva, majd hátat fordítok neki és kilépek a kunyhóból.

Fehér, mint a vérWhere stories live. Discover now