Fehér, mint a vér

× Epilógus ×

Osden azóta szorongatja már a kezében a kupáját, mióta leült az ebédlő szélébe. Még nem tudta rávenni magát arra, hogy bele is kortyoljon a borba.
Ínycsiklandozó illatok terjengenek mindenütt, a zene dallama vidámsággal tölti meg a levegőt. Az erőd népe mind összegyűlt, sokan még Rottarból is ellátogattak ide, hogy az Álarcosokkal és Cavilde legendás hőseivel ünnepeljék a Közvetítő háborújának végét.
Osden mégis magányosan ücsörög, semmi kedve csatlakozni a mulatsághoz. Az asztalra könyökölve a terem túlsó vége felé néz, ahonnan vidám citeraszó szól. Milyen rég hallotta már így játszani őt.
Emlékszik erre a dallamra. Cerys ezt pengette akkor is, mikor először felfigyelt rá egy évekkel ezelőtti ünnepségen, a Hármak Napja előtti éjjelen. Osden akkor még nem volt erődparancsnok, csak egy becsvágyó, zöldfülű majom − legalábbis a többiek mindig így nevezték a háta mögött, egészen addig, míg meg nem mutatta, hogy méltó az apja helyére.
Cerys egy rottari nemes lányaként akkor még csak vendégségbe érkezett ide, és nem is sejtette, hogy később önszántából költözik majd az erődbe.
Osden kevés olyan boldog pillanatot tudna felidézni az életéből, mint amikor azon az éjjelen felkérte Ceryst táncolni, és ő elfogadta a kezdeményezést. Legutóbb akkor volt ilyen boldog, amikor Maliselből visszatérve meglátta őt a Felső Erőd folyosóján. Talán még soha nem esett le akkora kő a szívéről, mint mikor megbizonyosodott arról, hogy kedvese életben van.
Ujjával a zene ütemére dobol a kupa oldalán. A terem széleibe tolt asztalok közt keletkezett üres teret ellepik a táncoló emberek.
Osden alig hisz a szemének: olyan katonatársait látja nevetve ugrándozni, akikről még a legvadabb álmaiban sem képzelte volna, hogy képesek így mulatni. A legcsendesebb és legmogorvább Álarcosok is a terem közepén forognak egy-egy mosónővel, de valaki felkérte még az öreg szakácsnét is. Őrület, fut át az agyán a gondolat már sokadszorra.
A vérengző szörnyetegek képe és a megszokott kardcsengés mostanra távoli, borongós emlékképpé fakult a tudatában. Soha nem lesz képes elfelejteni azt a sok megpróbáltatást, amit ki kellett állnia, hogy a katonáival visszaszerezhesse a fővárost. Malisel vértől ázó utcáit és a lerombolt épületeket...
A következő uralkodónak sok dolga lesz, ha helyre akarja állítani a fővárost. Osden megrázza a fejét, mintha ezzel elűzhetné a komor emlékfoszlányokat.
Alig telt el néhány nap, hogy kiderült, a Közvetítő halott és a világ máris kifordult önmagából.
Ünnep ez az este, a győzelem, az öröm és a béke ünnepe. Az emberek a háború végét ünneplik. Hewietát ünneplik, és mindazokat, akik segítettek neki, hogy elérje azt, amit elért.
Osden tekintete hirtelen megakad egy előtte ellibbenő vörös folton. Arcadia hercegnő suhan el a katonák közt, és mikor Osden meglátja, kivel táncol, biztos abban, hogy ha bor lenne a szájában, most kiköpné meglepetésében.
Jeco széles vigyorral vezeti a hercegnőt, de mikor találkozik a tekintetük, véletlenül Arcadia lábára lép. Heves bocsánatkérésbe fog, de a lány nevetve legyint és tovább ráncigálja.
Osden a fejét csóválja fia láttán, halvány mosoly bújik meg a szája szegletében. Az egyszer biztos, hogy Jeco a nőügyek terén nem rá ütött. Hamarosan muszáj lesz megtanítania néhány trükkre, ha még akar unokákat.
Tekintete az övétől nem sokkal távolabb lévő asztal felé vándorol, majd az ott ülő hangos társaság tagjai közt megállapodik a kupájával hadonászó Veddaron. Osden elgondolkodva figyeli a Fekete Medve fiát.
Ha Veddar nem bizonyította volna be, hogy a jó oldalon áll és valóban Arcadia lovagja, Osden rögtön tiltakozott volna a bejelentés ellen, miszerint Veddart hamarosan az emberi birodalom királyává koronázzák. Így viszont...
A fiú üresen lógó kabátujja ékes bizonyíték arra, hogy elég áldozatot hozott és megérdemli a bocsánatot.
Veddar ugyan fennhangon meséli a Sírásó alagútjaiban átélt kalandjait, de Osden figyelmét nem kerüli el, mikor elvétve irigykedő pillantásokat vet Arcadia hercegnőre. Őszintén szólva meg is érti − fél karral, sebesülten nem tud táncolni vele, pedig a lány hamarosan a felesége lesz.
A véleménye akkor változott meg végleg a fiúról, amikor az tegnap este felkereste őt és felvetette neki, hogy a Felső Erőd katonái a vezetésével lehetnének Cavilde védelmezői. Hiába jött el a várva várt béke az idézők és az emberek közt, Karlo Benoine sosem foglalkozott a szigeten garázdálkodó banditákkal, csempészekkel, orgyilkosokkal és egyéb bűnözőkkel. Veddar változtatni akart a helyzeten, és mivel Osden maga is hasonló véleménnyel volt az ügyről, elfogadta az ajánlatot. Legalább nem lesz teljesen haszontalan, ha már úgysem lesz szükség határerődökre.
Aprót kortyol a borából, aztán elfordítja a fejét az asztaltól. A táncoló forgatagot figyeli, de nem bukkan rá arra, akit keres. Nem látja azokat a jól ismert halványkék szemeket és a számára oly kedves hófehér tincseket, hiába kutat utána.
Míg egyik kezével a kupáját markolja, a másikat az asztallap alatt a térdén heverő könyvecskére helyezi. A könyvre, ami azé a nőé volt, akit tizenhét éve megölt. Tisztán emlékszik a hóviharra, a körülötte susogó fákra, a vérre a kardján. Soha nem hitte volna, hogy valaha épp ez a tárgy kerül majd hozzá.
Leveszi a kezét a festékfoltos könyvről és inkább az asztalra támaszkodik. Őt is hősként tisztelik, csodáló arcok fogadják, amerre néz, hiszen ő a főváros felszabadítója. De mégis olyan elmondhatatlanul egyedül érzi magát. Hewieta már nem az a kislány többé, akit ő annyit tanított egykor. Nem az a kislány, akit a hóban talált, és akit mindig is a saját gyermekeként szeretett. Nem az, mert már tudja, hogy ki ő valójában, és kész, hogy elkezdjen élni. Kész, hogy elkezdje azt az életet élni, ami neki jár.
Megreccsen Osden alatt a pad, mire ő azonnal az ölében megbillenő könyvre kapja a kezét.
− Úgy látom, te is jobban szeretsz nyugodtan iszogatni, mint tántorogni a parketten.
Garon telepedik le mellé, kezében két jó nagy korsó sört szorongat. Összehúzza a szemöldökét, mikor az asztal alá néz.
− Tehát még mindig nem adtad oda neki.
Osden mélyet sóhajtva megcsóválja a fejét.
− Mitől félsz ennyire? − fintorog rá az öreg fehérvérű.
Nem válaszol. Hogy mitől fél? Attól, hogy Hewieta megismeri az anyját abból a naplóból. Megismeri, megszereti, de már nem találkozhat vele. Miatta többé már nem.
− Joga van tudni, ki volt az anyja − mondja Garon öklével az asztalra csapva.
− Tudom − morogja vissza.
− Akkor meg mire vársz? − Garon nagyokat kortyol a korsóból, aztán a kézfejével megtörli a szakállát. − Nem véletlenül adtam oda épp neked.
Osden felemeli a könyvet, ami most súlyosabbnak érződik, mintha a kardját vette volna kézbe.
A kupáját az asztalra koppantva feláll, majd szó nélkül a forgatagba veti magát. Cerys zenéje közben elhallgat, a helyét pedig lendületes hegedűszó veszi át.
Osden a táncolók közt kanyarog, de még mindig nem látja a lányát.
Egy ismerős alak azonban pont előtte sétál el. Nincs idő gondolkodni. Osden sietve vállon ragadja.
− Hé, kölyök!
Navid nem ijed meg, nyugodtan megfordul és biccent.
− Segíthetek, uram?
Osden néhány pillanatig az arcát vizsgálgatja, de mielőtt megszólalhatna, a fiú megelőzi:
− Ha Hewietát keresi, épp az előbb ment ki a hercegnővel a várudvarra.
Egy pillanatig elbizonytalanodott, hogy mit is feleljen erre.
− Ha találkozol vele, add ezt oda neki − dörmögi Osden és nagy nehezen Navid felé nyújtja a könyvet.
− De ő nem tud... − húzza össze a szemét a fiú a könyvet forgatva, ám Osden félbeszakítja.
− Tisztában vagyok vele. Ezért adom neked.
Élvezi a fiú arcára kiülő meglepetést.
− Segíts neki elolvasni azt, ami benne van − teszi hozzá. − Csak megtanítottak valahol olvasni, ha már Damien Clawe fia voltál.
Navid lassan bólint, mintha kezdené érteni, mi lehet a könyvben.
− Számíthat rám, uram.
− Remek. Én is így gondoltam − dünnyögi.
− Az anyjáé volt? − kérdi Navid halkan.
Osden csak bólint, de nem felel semmit.
− Azt tervezem, hogy a koronázás után elviszem őt Doreshbe − mondja Navid lassan. − Régen az édesanyja családjáé volt a kővár. Talán szívesen megismerné, honnan származik. Ráadásul mivel Curio halott, kell egy új várúr... és egy várúrnő.
Osden torka kiszárad.
− Ott maradtok? − Alig bírja kinyögni ezt a két szót.
− Egy darabig valószínűleg igen.
Egy hosszú percig csend telepedik közéjük, aztán Osden összeszedi az erejét, hogy megkérdezze:
− Mikor indultok holnap?
Navid vállat von.
− Még nem tudom pontosan. Valószínűleg akkor, ha a ma éjjel után mindenki összeszedte már magát. Délután felpakolták nekünk a szánt, úgyhogy csak rajtunk múlik, mikor vágunk neki az útnak.
− Rottar felé mentek?
− Nagyapa azt javasolta.
Osden hallott Garon tervéről, miszerint a legjobb lesz, ha Arcadia és Veddar, mint a leendő uralkodói pár, valamint Hewieta és Navid, a birodalom hősei közösen néhány Álarcossal és egy fehérvérűekből álló csapattal körbejárja Cavilde szigetét, hogy elhíreszteljék a békét. Nincs többé határőrség, nincsenek idéző-támadások, nincs emberi rabszolgaság az idézők területein, és a fehérvérűek üldözését is abba kell hagyni.
Garon figyelmeztette őket, hogy nehéz lesz megváltoztatni az évszázadok során kialakult szokásokat és a berögzült gondolkodásmódot, de ragaszkodtak hozzá, hogy meg kell próbálni, ha valóban a teljes béke a cél.
A végállomás pedig Malisel, a főváros, ahol megkoronázzák az ifjú királyt és királynőjét.
Ide Osden is hivatalos, de ha belegondol, hogy leghamarabb itt fogja újra látni Hewietát, összeszorul a szíve.
− Hogy döntött végül? − préseli ki magából halkan. − Elfogadja a királynői címet?
Navid az ajtó felé néz, mintha csak azt várná, hogy az említett épp most lép majd be az ebédlőbe.
− Azt mondta, hogy nem akar uralkodni − kezdi lassan. − Elfogadja, hogy a Fehér Úrnőnek tekintik és királynőként tisztelik, de nem akar kormányozni.
Osden maga sem tudja, miért, de megnyugszik. Nehéz belátnia magában, de ha Hewieta elfoglalná az idézők trónját, az csak még jobban megerősítené őbenne azt az érzést, hogy a lányának már semmi szüksége rá. Különben sem tudta volna őt királynőként elképzelni, hiszen az erődben nőtt fel, nem kapott nemesi neveltetést.
− Akkor kit ültetnek Zachary helyére?
Navid az asztalok felé pislant.
− Wieta megkérte nagyapát, hogy foglalja el helyette a trónt és irányítsa a birodalmat. Azt mondta, Garon tapasztaltabb nála és az idézők is elfogadnák őt a birodalom élére.
Osden megdöbben. Nem hitte volna, hogy ez fog történni, de...
− Jó döntés volt − jelenti ki.
Navid elmosolyodik.
− Szerintem is.
Osden megköszörüli a torkát, magára erőltet egy viszonylag kedves arckifejezést, már amennyire tőle telik.
− A körút után bármikor szívesen látunk itt titeket.
A fiú felhúzza a szemöldökét.
− Minket?
− Nélküled úgysem menne sehová − morogja Osden az orra alatt, aztán halkan sóhajt egyet. − Csak azt kérem tőled, hogy vigyázz rá! Fogalmad sincs arról, milyen szerencsés vagy, hogy téged választott.
− Tudom − hallatszik a csendes válasz. − Mellettem biztonságban lesz, uram, ezt megígérhetem.
− Ajánlom is, kölyök − hunyorít rá Osden figyelmeztetően.
A fiú magabiztos mosolya kifejezetten idegesíti, de egy leheletnyit talán önmagát is felfedezi benne. Kezdi érteni, miért nem kedvelte őt soha Cerys édesapja.
Mindkettejük tekintete az ajtó felé villan, mikor Hewieta és Arcadia nevetgélve belépnek az ebédlőbe.
Navid az oldalán lógó táskájába süllyeszti a könyvet, aztán Osdenhez fordul.
− Ha most megbocsát, nemrég megígértem neki valamit − bök az állával Hewieta irányába.
Osden egy cseppet sem finoman megveregeti a fiú vállát.
− Menj csak! Megérdemled.
Navid elvigyorodik, biccent neki egyet, aztán Hewietához indul.
Osden karba tett kézzel nézi őket egy ideig.
Régen úgy tudta, hogy a lánya nem szeret táncolni, de most, hogy ezzel a kölyökkel látja, kezd meginogni benne eddigi szilárd meggyőződése.
Találkozik a tekintete Hewietáéval, mire lánya vidáman rámosolyog és int a kezével, hogy jöjjön ő is.
Osden megereszt egy félmosolyt, de megcsóválja a fejét és inkább az asztalok felé veszi az irányt. 
Hosszú évekkel ezelőtt még kivétel nélkül minden fiatal nőt felkért az ünnepségeken, de most csak egyvalakivel lenne kedve táncolni, őt viszont sehol nem látja.
Leül Garon mellé a padra, sóhajtva a kezébe veszi a kupáját.
− Odaadtam. − Csak ennyit mond.
− Na ugye, hogy nem is volt olyan nehéz. − Garon egy heves mozdulattal a magasba lendíti teli korsóját. − A Felső Erőd parancsnokának emberfeletti bátorságára, aki képes volt arra, hogy legyőzze a saját önzőségét! Gratulálok, barátom.
Osden a szemét forgatva a korsóhoz koccintja a kupáját, de épp, mikor a szájához emelné, megpillantja az asztaluk felé sétáló Ceryst.
A látványa felébreszt benne valamit, amit már rég elveszettnek hitt. Elmosolyodik, egy húzással kiissza a borát, majd a kupát az asztalra csapva felpattan.
Nem fog itt ücsörögni az árnyékban és egész este a gondolataiba merülni. Nincs egyedül, soha nem is lesz, ráadásul − még ha nem is az erőd elismert parancsnokaként − még mindig szükség lesz rá a birodalomban. Igazán van oka boldognak lenni. Akkor hát miért ne ünnepeljen, ahogyan mindenki más teszi?
Cerys az asztal elé érve megtorpan, kérdőn oldalra billenti a fejét. Osden elé lépdel és a vállaira simítja a tenyerét.
− Gyönyörű vagy − súgja, és valóban így is gondolja.
− Hányadik kupa? − kuncog Cerys Garonra sandítva, mire az idéző tanácstalanul széttárja a karját.
Osden a mellkasához húzza Cerys kezét és csókot nyom a kézfejére, mire Cerys visszafordítja felé az arcát.
− Felkérhetem egy táncra, hölgyem? − búgja Osden csillogó tekintettel.
Cerys elhúzza a száját.
− Nem biztos, hogy ez jó ötlet.
− Már miért ne lenne az?
− Te is tudod, milyen régóta nem táncoltam már. A csizmád fogja bánni.
− Egy cseppet sem érdekel a csizmám − jelenti ki halálkomoly arccal, aztán egy ujjával megsimítja Cerys kézfejét. − Nos? Mi a válaszod? Nem érek rá egész éjjel. Ha nem fogadod el a felkérést, majd keresek valaki mást, de aztán ne panaszkodj nekem...
Kedvese nevetve közelebb lép hozzá, a táncoló kavalkádra pislant.
− Azt nem mondtam, hogy nem.
Osden elvigyorodik, majd a derekánál fogva magához vonja Ceryst. Lehunyt szemmel a halántékának dönti a homlokát és a fülébe suttogja:
− Nekem ennyi bőven elég.