× 23 ×

2.2K 253 43
                                    

Szúró fájdalom mar a hátamba, felszisszenek. A körmeimet a fakéregbe vájom, ujjaimra ragacsos gyanta tapad.
− Még kettő van − motyogja Jeco mögöttem.
Bólintok. Viszket mindenem, ahogyan gyógyulnak az üvegszilánkok által ejtett sebek. Az idéző teremtménye olyan erővel törte szét az ablaküveget, hogy körülötte szinte mindenki megsebesült.
Lehunyom a szemem, a kézfejemnek döntöm a homlokom.
Kijutottunk a várból, de csak akkor engedtem, hogy megálljunk, mikor már biztos voltam abban, hogy tiszta a terep − azaz mikor már mélyen az erdőben jártunk.
A tetőn lopakodva teljes valójában láttam, micsoda pusztítást képes okozni a Medve serege. A látványt, ami elém tárult, soha nem fogom elfelejteni. Szárnyas borzalmak repkedtek Malisel házai felett, a várból sikolyok szűrődtek ki, nekem pedig minden erőmre és önuralmamra szükségem volt, hogy ne forduljak vissza és szálljak be a harcba.
Tudtam, hogy nem tehetem meg. Ez még csak a kezdet − ha nem állítom meg a Közvetítőt, ennél még ezerszer rosszabb is jön majd.
Jeco kihúz még egy szilánkot, most viszont meg sem mukkanok. Őt és Zannát korábban rendbe tettem, a szinte már szokásossá vált gyógyítási módszerem szerencsére megint működött. Ez a képesség ezek szerint legalább nem Navid műve volt.
Mikor az utolsó szilánk is landol a hóban, Jeco mély levegőt vesz mögöttem. Belülről feszít a kíváncsiság, tucatnyi kérdésem lenne arról, hogy mégis hogy került ide, hogyan úszta meg a Vörös Erőd büntetését, és miért hazudott nekem arról, hogy ki is ő valójában.
Mégis inkább Zannához fordulok.
− El tudsz vezetni a Medve várához?
− Persze, hölgyem.
Jeco hol rám, hol rá pislog.
− Na és a térkép?
− Elázott, használhatatlan − legyintek.
Látom a szemében, hogy kíváncsi arra, mi történt az elválásunk után, de nem mer rákérdezni. Farkasszemet nézünk, aztán elfordítom az arcom és intek Zannának, hogy induljon.
Egy darabig szótlanul menetelünk, aztán végül rászánom magam arra, hogy elkezdjem azt a beszélgetést, ami talán tisztázhat köztünk pár dolgot.
− Ideje lenne mesélned egy keveset. Mondjuk egy-két szót a halott édesanyádról és az apádról, aki eladott Wilhelmnek − szólok hátra Jecónak.
Elnyílik az ajka, arca vöröses színt ölt. Gyorsan rájön, hogy tudok a térképre írt üzenetről.
− Elismerem, hogy bizonyos dolgokban nem mondtam igazat − sóhajtja.
− Miért? − vágok közbe. − Nem lett volna egyszerűbb elmondani, hogy Cerys küldött utánam? Miért volt jobb hazudozni? − Képtelen vagyok elfojtani az indulatot a hangomban.
− Nem tudtam, mit tegyek! − kiáltja, majd lehalkítja a hangját. − Mikor anyám írta nekem azt a levelet, akkor még minden rendben volt. A támadás csak utána történt. Te voltál az egyetlen lehetőség, hogy elkerüljek Wilhelmtől, érted?
Hallgatok.
− Tudtam, hogy apám halott − folytatja. − Mindenki erről beszélt Rottarban. Kiskorom óta anyám húgánál éltem a faluban, látogattak engem, de mikor a banditák megölték Maddie-t, a nagynénémet, és a férje eladott, azt hitték, én is meghaltam.
Átgondolom minden szavát, keresem az összefüggéseket.
Ezért volt hát Cerys annyira maga alatt az utóbbi időben? Apámat megölték, Cerys húgát is, sőt, azt hitte, hogy a fia is halott. Meg akart védeni engem, elküldött az erődből, mert tudta, hogy nekem is végem van, ha maradok. A levelet pedig még akkor írhatta Jecónak, mikor apám meghalt, mert érezte, hogy közeleg a veszély.
Talán a húgához akart küldeni, mint egykor Jecót? Azért nem mondta, hogy hová menjek, mikor menekülnöm kellett, mert a banditák támadásával és Maddie halálával romba dőltek a tervei?
Azt hiszem, kezdem megérteni a helyzetet.
− De miért hazudtál?
− Azért, mert ha nem intézem el, hogy megsajnálj, akkor magamra hagysz − vallja be halkan. − Nem voltam biztos benne, hogy ha elárulom, ki vagyok, hagyod, hogy veled tartsak. Féltem attól, hogy Cerys olyan körülmények közt küldött el, hogy te megharagudj rá és eszedbe se jusson visszamenni. Így pedig az én társaságomnak sem örültél volna.
− Jó megérzés volt − dünnyögöm. − Hogy menekültél meg a Vörös Erődből?
− Csak elmondtam, ki vagyok. Anyám ellátogatott az erődbe és megerősítette a helyzetet. Látnod kellett volna a Vörös Erőd parancsnokának képét, mikor kiderült, hogy a Felső Erőd örökösét akarta lefejeztetni... − nevetgél.
Én még csak el sem mosolyodok, és ezt Jeco is észreveszi.
− Akkor ugye nincs harag, Wieta? − lép mellém a nyakát nyújtogatva, hogy a szemembe tudjon nézni.
− Nincs.
Megkönnyebbülten elvigyorodik. Gyorsan felemelem a kezem, véletlenül majdnem mellkason vágom.
− Még ne bízd el magad. − Egy árnyalattal komorabbá válik az arcom. − Nem igazán kedvelem a hazugokat, bármilyen csinos kis mentséggel állnak is elő utólag.
Jeco elnéz a fák közé. Sejtheti, hogy oka van az élnek a hangomban, mert úgy dönt, hogy inkább nem cseveg tovább.
Zanna jó pár lépéssel előttünk botorkál, mindig megtalálja a legnyaktörőbb ösvényeket. Hol fagyott patakmederben, hol rókalyukakkal teli bozótosban cirkálunk, de még olyan is előfordul, hogy kidőlt fatörzseken kell egyensúlyoznunk.
− Egyébként ő kicsoda? − böködi meg a vállamat Jeco egy idő után Zannára mutatva. − Elég csendes.
− Hosszú történet − hárítok.
− Zanna vagyok − kiáltja a lány hátra se fordulva. − Te pedig Jeco, ha jól tudom.
− Meséltél neki rólam?
− Nem.
− Akkor honnan...?
Döbbent arcát látva aprócska mosoly ül ki az ajkamra.
− Szokj hozzá.
Zannát méregeti.
− Honnan tudja, merre megy?
− Deshia vezet − válaszolja Zanna.
− Ó... értem − bólogat Jeco, aztán hozzám hajol. − Biztos vagy abban, hogy tényleg tudja, mit csinál?
− Hidd el, pontosan tudja.
Jeco megköszörüli a torkát.
− A Felső Erődbe is mehetnénk. Anyám azért küldött a követekkel, hogy ha esetleg találkozom veled, mondjam meg, hogy a Felső Erőd kész visszafogadni. Grego halála után őt nevezték ki ideiglenes erődparancsnoknak, és ezek után mindent tisztázott veled kapcsolatban. Még azt is elismerte, hogy tévedett, mikor elküldött. Én szintén meséltem nekik rólad, elmondtam, milyennek ismertelek meg, és így sikerült meggyőzni őket arról, hogy te valóban a mi oldalunkon állsz.
Örülnöm kéne, hogy Cerys valójában nem árult el és nem hagyott magamra, de egyszerűen túl nyomott a hangulatom ahhoz, hogy boldog legyek.
Végül is, ha a fehér maszkos támadásakor Cerys mellém állt volna, senki sem hitt volna neki, csupán maga ellen fordította volna a teljes erődöt. Így pedig, hogy már bizonyított a szemükben, sokkal könnyebb dolga volt. Logikus.
Nőként parancsnok lett belőle − talán évtizedek, sőt, évszázadok óta ez az első ilyen eset az erődök történelmében. Apám megtaníthatta egy s másra, ha ekkora tiszteletnek örvend az erődben...
− És te? Veled mi lesz? − kérdem.
− Ha betöltöm a huszadik évemet, parancsnok leszek. − Nyel egy nagyot. − Még nem érzem úgy, hogy alkalmas vagyok a posztra, de senki sem kerülheti el a sorsát...
− Ahogy én sem.
− Ezzel mire célzol?
− Nem mehetek vissza az erődbe − jelentem ki határozott hangon. − Még nem. Emlékszel arra, mikor azt mondtam, hogy valaki vadászik a maszkra rajtam kívül?
− Igen.
− Gondolom, Cerys azt is elmesélte, miért kellett elmenekülnöm.
− Mesélt a szörnyről.
− Nos, ez a valaki, aki a szörnyet teremtette és megtámadta az erődöt, miközben a maszkot kereste, tegnap megszerezte, amit akart. Nem véletlen, hogy a Medve éppen most támadott, ahogy az sem, hogy a királyt megölték.
− Elmeséled, mi folyik itt valójában? Ez nem csak a Medve hatalmi játszmája, igaz? − kérdezi suttogva.
Komoly, zöld szemében kivételesen nem csillog sem félelem, sem határozatlanság. Mintha az alatt, hogy a Felső Erődben tartózkodott, felnőtt volna egy kicsit önmagához képest. Ideje már.
Ahogy a fák között kanyargunk, elmesélem neki a teljes történetet. Navidről persze csak annyi szót ejtek, ami feltétlenül szükséges, de a lényeg így is érthető: elkezdődött a háború, a mi helyzetünk pedig egyre rosszabbul fest. Beesteledik, mire a mesém végére érek, mi pedig letáborozunk.
Szerencsére élelemből nincs hiány, a táskám tele van pogácsákkal és a várból összeszedett nyalánkságokkal, Jecónál van kenyér és szalonna, de még Zanna is pakolt a szoknyája zsebébe mindenféle ételt, amit a vár konyhájából csent el.
Önként vállalom az első őrséget. Jeco és Zanna a tanácsom szerint egymás mellé ül le egy széles törzsű fenyőfa tövébe, Jeco maguk alá hajtogatja a köpenyét. Még a sötétben is látom, hogy zavarban van Zanna közelségétől, de ha nem akar fagyoskodni, jobban teszi, ha hallgat rám.
Felmászom a fenyő egyik masszívabb ágára és lábammal szorosan átkulcsolva azt elhelyezkedek a magasban.
Csak akkor merek elgondolkodni a mai napon, amikor már teljesen biztos vagyok abban, hogy Zanna és Jeco alszanak. Nem akarom kimutatni a gyengeségemet, főleg nem úgy, hogy még magamnak is nehéz bevallanom, mennyire törékeny vagyok valójában. Pont, mint ahogy Navid is mondta.
A hajamba túrok. Még mindig az ujjamon érzem az inge tapintását, a nyakamon a lélegzete melegét... Libabőrös leszek az emlékektől. Hozzápréselem a hátam a fatörzshöz és összeszorítom a szemem.
Könnyek csurognak lefelé az arcomon, hagyom, hadd folyjanak. Reszketek, mindkét karommal átölelem magam. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy pár percnél tovább sajnálkozzak önmagamon. Soha nem adtam át az elmém teljesen a fájdalomnak.
Most mégis minden egyes éjszaka, amíg Zannával és Jecóval vándorlunk, megteszem. Minden éjszaka könnycseppek hullanak a hóba, és bármennyire is próbálkozok, nem sikerül kivernem a fejemből egy ezüstösen fénylő szempár képét.
A fehér maszkos vadász még az álmaimban is kísért.

Fehér, mint a vérWhere stories live. Discover now