C A E L U M

Pokolra szállni könnyű

Harry nem egyszerűen verekedett. Ez valami teljesen más volt.

Fáradtan roskadtam az ablakpárkányra, onnan bámultam ki az udvarra, az ott gyülekező emberekre, a sorban álló jelentkezőkre, és a kör közepén álló férfira és hadnagyra. Az én hadnagyomra.

Kétségbeesett volt. Kétségbeesetten harcolt. De nem úgy, mint egy sarokba szorított állat, hanem, mint valaki, aki menekül maga elől, akinek csak ez tereli el a figyelmét, aki így nyer feloldozást. Úgy harcolt, mint én.

Valahol a harmadik körénél beleájultam az ágyba. Egyszerűen éreztem, hogy minden elszáll a kimerültségtől. Már nem éreztem a belső fájdalmat, valami meghatározhatatlan nyugodtság szállt meg. Kiűztem magamból.

Egy-két óra múlva felébredtem. Kint már teljesen sötét volt, csak a csillagok és az ajtó alatt beszűrődő fény nyújtott világosságot. Lassan feltápászkodtam, és elindultam lefelé a földszintre.

Ahogy leértem, gyorsan körbenéztem. Estére teljesen megtelt a hely; csupán pár szabad hely maradt. Férfiak beszélgettek egy-egy üveg sör mellett, örömlányok táncoltak és illegették magukat, egy csapat pókerezett az egyik asztalnál. Megpillantottam Alan-t aki egyik kezével épp egy férfi vállára támaszkodott. Alan lehajolt, és valamit az illető fülébe súgott, mire az csillogó szemekkel nézett fel rá. Csillogó, zöld szemekkel. Harry volt az. Intett Alan-nek aki lehajolt. A hadnagy egyik kezével felnyúlt az újságíró arcához, mintha a fülébe akarna suttogni, de a keze lejjebb csúszott, a férfi szája felé, arca egyáltalán nem a férfi fülénél volt, és túl hamar húzodott el, minthogy összefüggő szavakat mondhatott volna neki. Arcon csókolta - döbbentem rá, és a felismerés hihetetlen erővel ütött meg. Több dolog miatt is. Először is, egyértelmű volt, hogy Harry többet érez Alan iránt szimpla barátságnál, többet érzett egy férfi iránt. Vagy ha csak barátság is, nem a hétköznapi fajta. Ennek egyrészt hihetetlenül örültem, másrészt a féltékenység maró savként égette a torkom, a szívem elnehezedett, és mintha megzavarodott volna.

Azt hiszem, akkor már tudtam egy ideje. Tudtam, hogy ezek nem egyszerű érzések, amiket Harryhez, a hadnagyomhoz fűzök. A kétségbeesettség, ahogy az elismeréséért küzdöttem, hogy soha nem tudtam kiverni a fejemből, hogy időről időre megjelent az álmaimban, az aggodalom, amikor láttam rajta, hogy rossz napja van, ezek mind többek voltak, mint amiknek lenniük szabadott volna.

Bármennyire volt szimpatikus Alan, és bármennyire sajgott minden egyes tagom, legszívesebben nekimentem volna, és addig ütöttem volna, míg lélegezni tud.

Hirtelen egy másik dolog is arcon csapott, másik oldalról, erősen csattanva. Harry kártyázott. Csak az zakatolt a fejemben, amit a szerencsejátékosokról, és a többi itt lévő, a bűnbarlang által nyújtott könnyen elérhető szenvedélyeket élvezőkről mondott.

"Ezek beteg emberek. A vágyaik túlnőnek rajtuk. Nem tudják kordában tartani a szenvedélyeiket, bármit megtesznek érte. Átlépnek szabályokat, csalnak, hazudnak, amíg teljesen bele nem pusztulnak. És miközben megszegik a szabályokat, másokat is tönkretesznek."

Csak néztem Harryt, kétségbeesetten, és kerestem a szemében azt az izgatott, mégis tompa csillogást, ami a szerencsejátékosokra jellemző, azt a csendes idegességet, ami áradni szokott belőlük, és kifújtam a némán visszatartott levegőt, mikor semmi ilyesmit nem láttam rajta. Mégis, a csalódottság ott volt. Megvetéssel beszélt minden szenvedélyről, és most kártyázik, miközben nyilvánosan ad csókot egy férfi arcára, és a bal keze mellett pedig egy sörösüveg áll?

Összerázkódtam.

Harry lassan felállt, kezeiben számtalan zsetonnal, miközben a többi játékos dühödt pillantásokkal bombázta. A hadnagy nyilvánvalóan nyert. Miközben felállt, mosolyogva nézett fel Alanre. Igazán mosolyogva. Úgy, ahogy azelőtt még sosem láttam.