C A E L U M

A Pokol és a Menny kapuja

A rémálmok nem helyhez kötöttek. Bárhol megtalálnak minket.

Zihálva, kialvatlanul keltem fel. A többiek körülöttem még aludtak, de már csak 10 perc volt az ébresztésig, szóval már nem feküdtem vissza. Lassan felültem az ágyamban, beletúrtam kócos, barna hajamba és körülnéztem a szobában. Nem mintha már nem ismertem volna minden zugával és kincsével együtt, a titkos kabátzsebekbe rejtett pénzeket, fiókba zárt értékeket. Komótosan sétáltam be a fürdőbe, miközben azon gondolkodtam, hogy miért cseszek el mindent.

Kiskoromban nem éltünk jól. Hivatásos tolvaj voltam, mellékállásban apróbb dolgokat csináltam, amiből tiszta, de kevés jövedelemhez jutottunk. Azokról a helyekről is mindig kivágtak valamiért.
Iskolába nem sokat jártam, nem engedhettük meg magunknak. Amit tudtak, megtanították otthon a szüleim: írni, olvasni, számolni, zenélni.
Később már egyáltalán nem voltak alkalmi munkáim, az utcán töltöttem a napjaimat. Kicsi voltam és fürge, tökéletes tolvaj.

Aztán jobb lett a helyzet. Apám talált magának munkát, így nekem, és a bátyámnak is sikerült szereznie. Akkor már jó volt minden. Egy ideig.
Remegve fújtam ki a levegőt, ahogy az utána következő szörnyű évekre gondoltam. Megráztam a fejem, és beléptem a zuhanyzóba.

Amint kész voltam, gondoltam egyet, és egy pohár hideg vizet loccsantottam a felettem lévő ágyon alvó Collins arcára, majd gyorsan befogtam a száját, hogy ne kiabáljon. Először kétségbeesetten próbálta letépni a kezeimet a szájáról, de mikor a fülébe suttogtam, és felismert, megnyugodott.

-Nyomás a fürdőbe Csipkerózsika! Nem fogok most is rád várni! - súgtam, mire ő nevetve leszedte a kezem a szájáról, és bessurant a fürdőbe. Mikor 5 perc múlva megszólalt az ébresztő, és mindenki egymással versenyezve próbált leghamarabb elkészülni, mi már az ágyunkon ültünk Collinssal, és a szintén korábban kelő Jimmel, és néztük a minket körülvevő emberáradatot.

Szerettem az ilyen megfigyeléseket, az ember észre se vette, és ezernyi dolgot árult el magáról. Mit nézett meg először mikor felkelt, (nyilván az értékeit, hogy megvannak-e még) és elővette-e. Élvezetes volt számomra az ilyen káosz.

Kiabálások hallattszottak, dörömbölés a fürdőajtón, a textil dörzsölésének a hangja a bőrön, vízcsobogás és ruhák suhogása.

Halkan beszélgetve figyeltük a lassan eluralkodó rendetlenséget. Ilyenek voltunk: mi hárman egyértelműen elszigetelődtünk a többiektől. Persze, ugyanúgy beszélgettünk velük is, mindenkinek tudtuk a nevét, és ha úgy alakult, szívesen szórakoztunk velük, de senkinek se hagytuk, hogy belépjen ebbe a mi kis szűk körünkbe. Nem tudom, hogy jól tettük-e, de talán nem is próbálkoztak annyira. Igazán furcsa szerzetek voltunk. Jim, aki inkább csendes volt, de erős és okos, én, akinek azért elég csípős volt a nyelvem, és nem szívesen voltam olyanokkal, akiket nem kedveltem. Néha egyszerűen szó nélkül ott hagytam őket, szóval legtöbbjüknek nem loptam be magam a szívébe. Végül pedig Collins, aki... szimplán csak fura volt. Mindig jókedvű volt, sokat beszélt, és bárhol és bármikor el tudott aludni. Így lettünk mi hárman szövetségesek már egyből a hét elejére.

Mindhárman egyszerre rezzentünk össze, amikor kivágódott a bejárati ajtó. Körülöttünk mindenki lefagyott.
A kis szobát hirtelen elárasztotta a kintről jövő rengeteg fény, aminek útját egy alak állta el. Olvasztott aranyként fonták körbe a nap sugarai, hatalmas, karcsú, erős alakjának árnyéka látszott a padlón. Valószínüleg a többiek nem ismerték fel, ahogy elvakította őket a világosság, de nekem nem kellett látnom az arcát, hogy tudjam: ez a hadnagy.
-Szép jó reggelt mindenkinek! Újjabb szenvedéssel teli napra keltünk! Irány a kiképzőpálya! Kapnak kereken 121 másodpercet - kiáltott fel tőle szokatlanul vidám hangon, majd amilyen gyorsan jött, úgy is ment, maga mögött becsapva az ajtót, hogy ismét sötétség telepedjen a szobára, és újrakezdődjön a káosz.