A place with no name

A "farm", ahol élünk

Az óra mutatója már nagyon kerülgette a delet. Nem voltunk biztosak benne, hogy jó helyen fordultunk le, és fáradni kezdtünk... Még a vizem is elfogyott, amikor is Karesz felnyögött mögöttem:

- Wazeg, már délibábot is látok... - sóhajtotta, kezét homlokához tartva kémlelte a látóhatárt.

- Tessék? - fordultam felé összeráncolt szemöldökkel.

- Áhh - legyintett. - Csak valami épületeket hallucinálok be magamnak. Ne is figyeljetek rám. Vagy egyszerűen csukjatok diliházba...

- Várj, mi? - kerekedett el a szemem az "épületek" szóra, és én is arra fele néztem amerre szemüveges barátunk, Karcsi. És ott volt! - Nem hallucinálsz te barom - húztam hatalmas mosolyra a szám - Ott van! Oda kell mennünk, ott a tanya! - mutattam a nagy területen elterpeszkedő épület- és szántóföld- meg miegymás együttese felé.

A kijelentésemre a többiek is felkapták a fejüket. Egymást bökdösve mutogattak a hely felé.

- Halljátok - szólalt meg Dani homlokát törölgetve. - Az ott nem is egy tanya, nem tudom minek nevezzem, de nem tanyának néz ki, az biztos!

És bizony, ne egy falusi kis gazdaságot képzeljetek el. Ez a , hívjuk tanyának (bár szerintem nem ez a jó szó rá) hatalmas területen terült el, és még ilyen távolról is látszott, hogy milyen szépen kiépített minden.

- Azt hittem soha nem érem meg...- sóhajtott nagyot Ági.

- Mit te? - kérdeztem kuncogva.

- Hogy újra fejlett civilizáció nyomát lássam. - kuncogott ő is. - Komolyan, már fáj a fejem annyi füvet, fát és madarat láttam az elmúlt órákban. - fogta a fejét.

Újra jó hangulat kerekedett köztünk, mindenkit feldobott, hogy pár perc múlva elérjük a helyet, amit egy jó ideig otthonunknak nevezhetünk majd.

- Már csak 100 méter! - lelkesedett Zsanett is aki eddig egy szót sem szólt, de most az ő arcán is megjelent az a bizonyos lekaparhatatlan mosoly.

A fém kapuhoz érve mindnyájan megtorpantunk. Egyikünk sem mozdult, fura volt ott állni a nyaram leendő legjobb élményei vártak odabent, csak az volt a kérdés bele vetem-e magam vagy elszaladok... Ekkor viszont egy erős kéz hátulról kicsit félrébb taszított, majd a kapu kilincsét megragadva belökte azt. Dani volt az, és egy egyszerű "Summertime!" felkiáltással berohant.

Mi nevetve követtük, de minél beljebb értünk annál jobban állt el a szavunk. Gyönyörű volt a hely, tiszta és átlátható. Távolról is látszott, hogy kiépített a hely, de így kapun belülről szemlélve senki se mondta volna meg, hogy épp nem egy amerikai kalandfilmben vagyunk.

- Wow! - reagálta le először a helyzetet Karesz, mire én rámosolyogtam.

- Bizony, itt élmény lesz a munka.- mondta Zsanett pilóta napszemüvege mögül kémlelve a helyet. Ekkor viszont egy 25 év körüli fekete rövidre nyírt hajú férfi lépett elénk, majd vidáman köszöntött:

- Szóval ti lennétek a többi munkás! - csapta össze tenyereit boldogan. - A nevem Sándor, de szólítsatok csak Sanyinak, engem kértek meg , hogy gyorsan körbevezesselek benneteket. Csomagjait csak dobjátok le ide, majd később értük jöttök. - mondta, mi meg hálásan pillantva rá megszabadultunk vállunkat és karjainkat húzó csomagjainktól. - Kövessetek! Közben, ha kérdésetek lenne csak szóljatok.- kacsintott ránk.

-Elnézést. - köszörülte meg a torkát Ági. - Hogy értette azt, hogy mi lennénk a "többi munkás"? - pislogott a pasasra nagy barna szemeivel.