Objektív szerelem

5.

A csörömpölésre ijedten ugrottam le a székről, a szégyen fátyla pedig lassan elkezdett felkúszni az arcomra. Az egész étterem engem figyelt, amint a barna folyadékból próbáltam kiszedegetni a bögre apró darabjait. Remegve nyúltam a széthullott bögréért, és tudtam, hogy ezt megint fájdalmasan elszúrtam. Először az a hülye kilincs, most meg ez. Ez is csak velem fordulhat elő.

Már épp az utolsó darabot is a tenyerembe raktam volna, amikor egy puha, meleg kéz fonódott a csuklómra. Egészen addig fel sem mertem nézni az étteremben reggeliző vendégek felé, így Carter mozgását sem kísértem figyelemmel tovább. A kéz vonalát követve megemeltem a fejem, és a tekintetem találkozott az övévem. Mély, sötétbarna tekintete szinte perzselte a bőröm, a testemen pedig áramütésszerű borzongás futott át.

- Hagyd, majd én. – húzta félmosolyra a száját, amitől arcán megjelent az az észbontóan szexi kis gödröcske, aminek hála most ott tartunk, ahol. A lábaim reszkettek a bennem feltámadt érzésektől, és ha tehettem volna azonnal kirohantam volna a világból egy olyan helyre, ahol soha többet nem kell emberek közé mennem.

- Nem szükséges, megoldom. – köhintettem.

Megoldom.

Feltűnt, milyen sokszor mondogatom mostanában ezt magamnak.

A szavak nehezen jöttek ki a torkomon, és a szívem vadul viaskodott az agyammal, de valahogy sehogy sem akartak dűlőre jutni a dologgal kapcsolatban. Az eszem tisztában volt vele, hogy számára én is csak egy vagyok a sok közül, és ha elkezdek érzelmeket táplálni iránta az még nagyon fog nekem fájni. Ugyanakkor a szívem azt súgta, pontosabban üvöltötte, hogy most azonnal ragadjam meg, lökjem be a legközelebb eső szobába, és hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

- Megvágtad magad. – pillantott le a tenyeremre, és a szemében megvillant valami aggódás féle.

Az egyik szilánk valószínűleg felsérthette a bőrömet, mert az ujjaim alatti vonalban egy vörös vércsík gyöngyözött. Carter hatalmas tenyerében pihent a kezem, és ahogy a bőre hozzám ért, a gyomrom hatalmas bukfenceket vetett a bensőmben. Az érintése szinte égetett, de annyira, hogy az jobban fájt, mint a véremtől vörösre festett seb.

- Minden rendben, kincsem? – torpant meg hirtelen Rose mellettünk, egy seprűvel a kezében. Felpillantottam rá, és hatalmas szerencsémre a tekintete visszarántott a valóságba. Gyorsan elhúztam a kezem Cartertől, aztán felegyenesedtem. Ő is hasonlóan tett, a tekintetéből áradó melegség pedig szinte körbevett.

- Persze, csak kiesett a kezemből az a hülye pohár – szűrtem a szavakat a fogaim között, a kezemben lévő szilánkokat pedig dühösen a Rose által elém tartott szemeteslapátra dobtam.

- Semmi baj. – mosolygott. – Menj fel az orvosi szobába, ott ellátják a sebed. Ezt meg bízd rám, majd én feltakarítom. – a tekintetét időközben a mögöttem álldogáló Carterre vezette, aztán lerakta a lapátot, hogy a földön maradt szilánkokat is összesöpörhesse. Idegesen tipródtam mellette, majd Carter puha, meleg keze ismét a lángra gyújtotta a bőrömet.

- Gyere – súgta a fülembe, a forró lehelete pedig felállította az összes létező szőrszálamat. Egész testemben remegtem, de tisztán kellett gondolkodnom. Ha a „nagy sztár" és én kisétálunk együtt az ebédlőből, arról másnap már biztos cikkeznek a szennylapok valami kitekert undorító sztorit, aminek egyébként nulla a valóságalapja. Az nem érdekelt, hogy róla mit cikkeznek, de azt semmiképp nem akartam, hogy én ennek az egésznek a részese legyek.

- Kösz a segítséget, de menni fog egyedül is – vakkantottam vissza neki, aztán dühösen megkerültem a barna folyadéktól átáztatott padlót.