Objektív szerelem

2.

- Lehidalok – szakadt ki Joyce tüdejéből hosszú percek után az első szó. A kinti zűrzavar beláthatatlan méreteket öltött. Az emberek egymást taposva próbáltak minél közelebb férkőzni a kordonhoz, az újságírók pedig mindenkit félrelökdösve, pofátlanul másztak bele a csapat menedzserének arcába.

A méregdrága öltönyt viselő férfi kihúzta magát, és mosolyogva próbálta hárítani a szemébe villanó vakukat. Richard Longboard méltóságteljes, magabiztos ember volt, ahogy megláttam, értettem már miért akarták anyáék is minden áron személyes fogadtatásban részesíteni.

Jut eszembe, hol vannak anyáék?

Annyira lekötött a kialakult zűrzavar, hogy teljesen meg is feledkeztem róla, hogy még mindig egyedül tartom a frontot, ugyanis a személyzet többi tagjának sem sok hasznát vettem. Hirtelen mindenki abbahagyta amit csinált, és úgy figyelték a buszt, mintha maga az elnök szállt volna le róla.

Hátrafordultam, de csak Tony csillogó szemeivel találkozott a tekintetem, a szüleimet sehol nem láttam. Elengedtem Joyce kezét, aki képtelen volt elszakadni a kint sodródó tömegtől, egész konkrétan belecövekelt a márványpadlóba. A pulthoz szaladtam, és áthajolva rajta, kitapogattam a mobilomat. Fel kellett hívnom anyát, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön.

- Tatum, hol van Mr. Wales? – szaladt oda hozzám Marcus, aki hotel éttermének a főszakácsa volt. Megérintette a karomat, szürke szemei pánikot tükröztek.

- Valami baj van? – kérdeztem rögtön.

- Mondhatni. – vonta meg a vállát. – Nincs egyeztetve a menü a vacsorához. Mr. Wales azt mondta, még azelőtt lejön, hogy megérkeznének.

Felsóhajtottam.

Szuper, mi jöhet még?

- Amint megjön, szólok neki, hogy kerested. – mosolyogtam Marcusra, mert ennél többet nem tehettem. Épp annyira voltam tehetetlen egy ilyen helyzetben a szüleim nélkül, mint ő. Ők voltak ennek a helynek a szíve és lelke, nem pedig én.

- Na, de... – kezdett volna bele a férfi, de nem hagytam szóhoz jutni. A csapat menedzsere már az ajtóban állt, épp a sajtónak nyilatkozott, mi pedig még mindig úgy álltunk a hallban, mintha semmi dolgunk nem lenne az égvilágon.

- Joyce segíts! – kiabáltam oda a barátnőmnek, aztán feltéptem a szekrény ajtaját, amiben a kulcskártyák lapultak. Számtalanszor láttam már, hogy a lányok hogy csinálják, ha több vendég érkezik egyszerre, és én is sokszor segítettem a recepción, de nem ennyi ember jelenlétében. Az összes lefoglalt szobához tartozó kulcskártyát elő kellett venni. – Hallod, amit mondok? – szóltam neki újra kétségbeesetten, hiszen még ki kellett válogatni a lefoglalt szobákhoz tartozó kártyákat. Akkora zűrzavar volt, hogy azt sem tudtam, hova kapjam a fejem.

- Hogy... Mi? – kapta rám zavartan a tekintetét.

- Segíts! Mozogj! – mordultam rá, kezemmel pedig ingerülten köröztem a levegőben. Csináltam már ezt korábban is, de most valahogy más volt. Nem voltam képes összeszedetten, és nyugodtan átgondolni a dolgokat. Valahogy a kinti káosz hangulata teljesen átragadt rám is, és a szívem olyan hevesen kalapált, hogy valószínűleg három emelettel feljebb is hallani lehetett minden egyes dobbanását.

- Mit-mit kell... csinálni? – jött oda Joyce teljes extázisban, és valószínűleg ha megkérdeztem volna tőle a nevét, azt sem tudta volna megmondani. Remegő kezekkel eltűrte a füle mögé hosszú fekete loknijait, és az orra elé tolt, számokkal ellátott kártyákat kezdte el szuggerálni.

- Csak válogasd ki őket. Menni fog? – nyeltem nagyot, mert pont ugyanolyan izgatott voltam, ahogy ő. A tenyerem izzadt, a testemben pedig éreztem a vérem áramlását, ahogy egyenletesen lüktet az ereimben. – Mindjárt jövök. – simítottam rá a tenyerem a vállára, ahogy megláttam, hogy Richard Longboard belép az épületbe. Tony izgatottan szorította össze a fogait, Paul pedig udvariasan köszöntötte őt. A személyzet egy része lecövekelt csak úgy, mint pár perccel ezelőtt Joyce, a vendégek meg fotózni, és videózni kezdtek. Ez esetben több kamera került elő, mint az én sztáresésem alkalmával.