Már nem vagy egyedül!

1.fejezet

-...És ne feledjétek el amit tanultatok! Viselkedjetek rendesen és tisztességtudóan! Kellemes napot mindenkinek és sok sikert a jövőhöz!
-Végre ezt is letudtuk! Én személy szerint nagyon örülök, hogy végre szabadunk van. Te nem, Wish? - kérdezte barátnőm, Hope.
-Ezt nevezed szabadnak? Most mehetünk fel a palotába reményekkel telve, mi lesz a jövőnkkel - válaszoltam.
-Mindegy! Siessünk, nehogy elkéssünk!
Ma volt az utolsó napunk a képzésen és végre eljuthatunk a királynő színe elé, hogy kiválassza, ki legyen a személyi szobalánya, a szakácssegéd és egyéb szolgálók. Haza siettem a napfénytől tündöklő, kikövezett úttal rendelkező Shooting Star utcába, ahol a házunk volt. Nem nagy épület, világossárga szín, széteső állapot, pár szoba, megrepedezett falak. Amikor benyitottam az ajtón, megpillantottam egyetlen élő családtagomat. Nagyapám a kandallónál ült, motyogott magának valamit ahogy faragott. Nyolcvan éves, tipikus öreg bácsi. Fején alig lehetett már látni egy-egy ősz hajszálat.
-Hazajöttem! Nemsokára megyek fel a palotába!
-Ó! Gratulálok, kisunokám! - mosolygott rám.
-Hol van Sammy?
-Az előbb még itt volt, lehet kiment egy kicsit a friss levegőre - az ajtó irányába nézett, melyen nem is olyan rég beléptem. - No, csak emlegetni kellett, nézd!
Ekkor az én drága, térdemig érő Sammy kutyusom rám ugrott, össze-vissza nyalta örömében az arcom. Hófehér bundája poros volt, ebből is nyilvánvalóvá vált, hogy kint játszott valamerre.
-Hiányoztam, mi? Na, de most engedj felállni, mert mennem kell tisztálkodni, fésülködni újra és felvenni a legszebb ruhám.
-Figyelj csak, majd szeretnék adni neked egy kis pénzt, hogy vegyél magadnak egy új ruhát.
-Szó se lehet róla! Az a pénz a tiéd, tedd szépen el magadnak! Megértetted?!
-Jól van, jól van! Siess készülni, nehogy elkéss!
-Megyek már!
A szobámba érve bezártam magam mögött az ajtót, hogy Sammy ne tudjon bejönni utánam. Kinyitottam a régi, kopott gesztenyebarna szekrényt, mely nem volt túl nagy, éppen csak akkora, hogy beférjen az ablak és az ajtó közé. A szobámban két ágy volt, gondolom, amikor még nagymamám és a szüleim is éltek, ez lehetett a nagyszüleim szobája, azért maradtak benne ez az ágyak. Előszedtem a szekrényemből azt a ruhát, amit szerintem a legkevesebbet használtam. Egy fekete-fehér cselédruha volt. Kis csinos, fodros, pont mintha nekem találták volna ki. Meg is lepett, hogy van ilyen a szekrényemben, mivel nem szoktam sokat használni ezt a bútort, s eme ruhadarabot. Annyi ruhát hordtam, hogy a hét minden napjára jutott egy, a hétvégén pedig kimostam őket. Így nem szorultam rá, hogy újat vegyek. Előkészítettem a fésűmet is, majd kiszaladtam az udvarra a kúthoz, hogy vizet húzzak magamnak. Bevittem a fúrdőszobába a vizet, majd beleöntöttem a kádba. Nem volt nagy a fürdő, csak egy mellékhelység, egy kád, meg egy szekrény volt benne. Nekem mégis elég volt ez a kis hely. Levetkőztem, felkontyoltam hajam, beültem a kádba, megmosakodtam, miután pedig kiszálltam, szárazra töröltem mindenem. Következőnek kimostam a hajamat is, egy hálóinget magamra kaptam, majd kiültem a nagyapához a kandalló mellé, hogy hamarabb megszáradjon. Közben elmesélt nekem egy régi legendát. Valahogy az ő meséje szebb volt, mint amit a tanár mesélt. Lehet azért, mert kicsit hosszabb és érdekesebb.
-Nos, honnan kezdjem?
-Hát a legelejéről!
-Rendben - mosolygott rám, majd belekezdett. - Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még se várak, se házak nem voltak, akkor éltek az elemek. Heten voltak: Light, Dark, Fire, Water, Wind, Earth és Myotis. Jó kapcsolatot ápoltak, nem is nagyon bántották egymást. Néha veszekedtek, de komolyabb viták sosem történtek közöttük. Egy nap, amikor már a sok ember apró rosszindulata összegyűlt, Myotis, a lelkek eleme gonosszá változott. Azt akarta, hogy az elemek őt szolgálják, szolgálataikért cserébe pedig erőteljes utódokkal áldja majd meg őket. Ezen ajánlatot egyikük sem volt hajlandó elfogadni. Ezután Myotis szégyenkezve, hogy nem tudta oldalára állítani az elemeket, elvonult. Megígérte, hogy majd visszatér és elpusztítja az emberiséget. Idővel az elemek is elérték a határukat és meghaltak. A legenda szerint, amikor felbukkannak az elemek örökösei, szellemük megjelenik előttük és csodás képességgel ruházzák fel őket. Ezen erők segítségével tudják majd legyőzni Myotis-t, ha eljön az idő.
-Hű! Még mindig elképesztőnek tartom ezt a történetet!
-Tetszett?
-Igen! Végül még a hajam is megszáradt! Köszönöm a történetet, nagyapa!
-Szívesen bármikor, Wish!
Szobámba rohanva felöltöztem szépen, megfésültem hosszú aranyszőke hajamat és előszedtem az ágyam alól a régi tükröt, felállítottam, megtörölgettem, aztán pedig megnéztem magam benne.
-Remélem, így jó leszek!
Kiszaladtam Sammy-hez és  nagyapához.
-Na, hogy nézek ki?
-Ha kicsit kisasszonyosabb lenne az a ruha, azt mondanám, a palotából kerültél ide!
Sammy csóválta a farkát és lihegés közben úgy nézett ki, mintha mosolyogna rám.
-Indulok, majd jövök!
Az utca végén Hope már várt rám.
-Majdnem elkéstél! Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte, majd végignézett rajtam tetőtől talpig. - Nocsak, hogy kicsípted magadat, csak nem fiú van a dologban?
-Miket beszélsz? A palotába megyünk, szépen akartam kinézni.
-Te tudod.
A palota kapui előtt ledermedtem. Nem tudtam, hogy most tényleg megtörténik-e az, hogy én a palotába megyek. Én, egy szegény parasztlány, akinek pénze sincs. Az őrök rákérdeztek, hogy mi járatban vagyunk, de én még mindig nem bírtam szólni, ezért Hope beszélt helyettem is.
-Kedves őr úr, azért jöttünk, mert most végeztünk a kurzusunkon és készek vagyunk a királynőt szolgálni.
-Nos, ez esetben lépjetek be a palotába!
Kinyílt a palota kapuja. Az a hatalmas pompa, gyönyör, mely megcsapott, egyszerűen hihetetlen volt. Azt hittem, hogy csak egy álom. Az egész palota hófehér volt. Kint a kertben is csak a fák és a növények voltak zöldek, színesek, minden más az ártatlanság színét birtokolta. Hope megbökött oldalból, menjünk beljebb, másképp még az őrök meggondolják, hogy beengedjenek-e. Bent a palotában ugyanaz a szín fogadott minket minden oldalról. A királynő a bálterembe hívatott minket, de mivel nem ismertük az utat, az egyik benti őrt kértük meg, hogy kísérjen el bennünket. Amint beléptünk, óriási fény csapta meg az arcunkat. Olyan sok ablak volt, hogy az egész termet bevilágította a napfény.
-Kerüljetek beljebb, hölgyek! - szólt hozzánk nyájas hangon a királynő.
-I-igenis! - feleltük.
-Mint azt ti is tudjátok, én vagyok Stella Allgood, Lightborn területének királynője!
-Tudjuk, felség! - hajoltunk meg.
Rajtunk kívül a teremben volt még olyan húsz velünk egy idős lány. Bizonyára ők is azért érkeztek, mint mi.
-Gondolom, azért jöttetek, hogy szolgálóimmá váljatok. Azonban túl sokan jöttetek. Húsz emberből csak hármat fogok felvenni. Ahhoz, hogy kiválasszuk a három legmegfelelőbb embert, fáradjatok ki a nagy udvarra - adta ki parancsként.
Nagy mozgolódás támadt. Mindenki azon igyekezett, hogy elsőként érjen ki. Hope megragadta a kezem, s húzni kezdett maga után.
-Miért sietsz ennyire?
-Te miért nem?
-Mert nem azt választják ki, aki elsőnek ér oda.
-Ez logikus. Bocsi.
-Semmi gond.
Lassacskán leballagtunk. A többiek már ott vártak. Páran lenéző, gúnyos pillantással mértek minket végig.
-Te, csak én érzem úgy, hogy nem kedvelnek?
-Nem, nem csak te.
Felsorakoztunk, majd a királynő pár szolgálóval megérkezett.
-Nos, a feladatotok az lesz, hogy megtaláljátok a három gyűrűt, melyet elrejtettünk itt, a palotában. Az a három, aki közületek megtalálja, lesz a szolgálóm - mondta a királynő felénk fordulva, mosollyal az arcán.
Megindult a keresés. Mind a húsz ember szétszéledt, hogy az ékszert keresse. Eleinte én és Hope együtt folytattuk a keresést, de aztán ő úgy döntött, külön akar lenni. Nem volt sok választásom, beleegyeztem. Alaposan átkutattam minden virágágyat, de nem leltem. A királynő leült a kertben, ott várta, hogy megmutassák neki a talált három tárgyat. Fél óra elteltével valaki hangosan felkiáltott. Éreztem, nem lesz számomra kellemes meglepetés. Nem is volt az.
-Felség, megtaláltam! Itt a gyűrű! - rohant boldogan az egyik lány a királynő elé.
-Szép munka. Egy a háromból. Még két hely van.
A reményem kihaló félben volt, főleg azután, hogy a második gyűrű is megtalálóra lelt. A harmadikat azonban nem csak hogy én, de mások sem találták. Furcsa volt. Lehetséges lett volna, hogy valaki magához vette szándékosan, nehogy megtaláljuk? Ahogy ezzel a tudattal sétálgattam, csattogásra lettem figyelmes. Amikor a hang irányába siettem, ismerős arcot láttam meg a kovácsműhelyben.
-Swift bácsi! - kiáltottam.
A kovács felém fordult, majd mikor rámismert, mosolyogva hozzám lépett és megölelt.
-Wish, hát te? Rég nem láttalak, rendesen megnőttél! Mi járatban vagy a palotában?
-Örülök, hogy találkoztunk, Swift bácsi! Nos, az a helyzet, hogy szolgálni jöttem ide, a palotába, de elég halvány esély van arra, hogy bekerülök.
-Miért?
Elmeséltem Swift bácsinak mindent, persze, meséltem a nagyapáról is, hisz biztos rég találkozott már vele is. Pár éve felköltözött a palotába, így nem sokat találkozhattam vele az utóbbi időben.
-Értem. Szóval a gyűrűt keresed.
-Pontosan. Nincs esetleg valami ötleted, merre találom?
-Nos, gondolom nem csak te, de a másik tizenkilenc lány is átkutatott már mindent és ha olyan könnyű lenne megtalálni ezt is, mint a másik kettőt, valaki már rég rátalált volna. A királynő az egyetlen, aki tudja, hiszen ő rejtette el.
-Ez az! - jutott eszembe egy ötlet.
-Mi az, Wish?
-Eszembe jutott egy remek ötlet! Megpróbálkozom vele, hátha bejön! Majd még benézek és elmondom, hogy sikerrel jártam-e.
-Rendben, vigyázz magadra! - mosolygott a kovács, mikor elköszöntem tőle.
Lehet, hogy ostobaság, amire gondoltam, de mindenképp meg kellett probálnom. Csak nem vetet tömlöcbe miatta...
Kis időbe beletelt, mire sikeresen visszataláltam oda, ahol a királynő ült. Az, hogy nem ment be a palotába vagy a szobájába, valahogy megerősítette a sejtésemet. Oda ballagtam, majd kissé remegő hangon megszólítottam.
-Elnézést, felség!
-Tessék? - nézett rám kíváncsian.
-Úgy sejtem, az utolsó gyűrű felségednél van - mondtam bátran.
Erre a mondatomra minden körülöttünk keresgélő lány, de még a palota őrei is meglepődve tekintettek rám. Hope is köztük volt. Kezdtem kicsit szégyellni magam, hogy bizonyíték nélkül mondtam, amit. A királynő nem mondott semmi rosszat, nem is nevetett ki, csak érdeklődő tekintettel rákérdezett.
-Miből gondolod, hogy nálam van?
-Abból, felség, hogy senki nem találta meg az eltelt két órában a gyűrűt, pedig mindenki igyekezett és igyekszik, mert szeretne ide bekerülni. Azonban senki nem talált rá. Ráadásul, felséged azóta itt van, mióta elkezdtük a keresést, holott nyugodtan lehetne a szobájában és pihenhetne.
-Ez abszurdum! - szólalt fel az egyik lány. - Lehet, hogy őfelségének kedve támadt kint pihenni vagy nézni, nem e csalunk vagy hasonló.
-Igen! - szólalt meg egy másik. - Van rá valami bizonyítékod, hogy őfelsége birtokában van a harmadik gyűrű?
Mindenki szúrós tekintettel nézett rám az őrőket, a királynőt és Hope-ot kivéve. Pár perc kínos csönd után a királynő felnevetett. Kérdőn néztünk rá.
-Nagyon tetszik nekem a bátorságod és a gondolkodásod, ifjú hölgy! Mi a neved?
-Wish Starlight vagyok, felség.
-Nos, Wish, gratulálok! Rájöttél a trükkre! - mosolygott rám.
Amikor körül néztem, mindenki engem bámult. Volt, aki elismeréssel, de volt olyan is, aki megvetéssel. Hope mosolygott és azt suttogta, hogy "Gratulálok, Wish!". Visszamosolyogtam. Ezután az őrök kivezették a kapun a többi lányt, engem és a másik két szerencsést pedig a királynő szobájába vittek. Miután beléptünk a gyönyörűen dekorált szobába, az őrök megálltak az ajtó mellett a falnál, meg se moccantak. A falakon sok tájkép lógott, de látható volt sok portré is, a királynő elődeiről. A falak hófehérek voltak, akárcsak a szekrények, a székek, az asztal, sőt, még az ágy is. Nem volt nehéz kitalálni, mi a királynő kedvenc színe.
-Szeretnélek titeket különböző helyekre beosztani, de előtte szeretném hallani a neveteket és azt, hogy miben vagytok a legjobbak - ült le az ágyra, mi pedig elé álltunk.
-Az én nevem Maria West, felség. A konyhában vagyok nagyon ügyes minden munkával kapcsolatosan - hajolt meg.
-Rendben - intett az egyik őrnek a királynő. - Vezesd őt a konyhába!
-Igenis, felség!
Miután kimentek az ajtón, a másik lány is megszólalt.
-Az én nevem Emily Petal, úrnőm. Ha nem lenne gond, szeretnék a virágágyakkal és a fákkal foglalkozni.
-Szóval kertészmunkát szeretnél?
-Igen, felség.
A királynő intett a másik őrnek, majd kivezette Emily-t a szobából, így pedig kettesben maradtam a királynővel.
-Az én nevem...
Már tudom a nevedet - szakított félbe mosolyogva a királynő. - Wish Starlight, ugye?
-Igen.
-Nos, neked egész érdekes munkád lesz.
-Engem meg se kérdez felséged, hogy miben vagyok jó?
-Nem, az azért kellett, hogy tudjam, a másik kettő hölgy mit szeretne. Te a személyes szolgálóm leszel holnaptól kezdve.
-A személyes szolgálója, felség? - lepődtem meg.
-Igen. Ma menj haza, pihend ki magad, holnap kora reggel pedig gyere fel ide, itt, a szobámban találkozunk, hogy megbeszéljük a részleteket.
-Értettem! Köszönöm, felség!
Meghajoltam, majd kimentem a szobából. Boldogan szedtem lefelé a lépcsőfokokat, majd amikor kiértem a kapuhoz, mosolyogva köszöntem el az őröktől és siettem haza. Otthon mindent elmeséltem nagyapának, aki minden tizedik percben megdícsért, hogy mennyire ügyes és okos vagyok. Másnap, mielőtt felmentem volna a királynő szobájába, beugrottam meglátogatni Swift bácsit.
-Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen.
-Ó, Wish! Üdv újra itt! Ezek szerint sikerült a terved és bekerültél a palota szolgálói közé!
-Igen, ezért jöttem ide! Gondoltam, megleplek a jó hírrel!
-Meg is leptél, nagyon örülök neked! Viszont jobb, ha sietsz és nem váratod meg a királynőt!
-Rendben, majd valamikor beugrok és mesélek!
-Alig várom!
Siettem fel a királynő szobájába, ahol őfelsége az asztalnál ült. Épp olvasott valamilyen könyvet. Érkezésemre becsukta azt, majd mosolyogva üdvözölt.
-Jó reggelt, Wish!
-Jó reggelt, őfelsége!
-Akkor kezdjünk is neki. Leírtam neked papírra, hogy miket szeretek, miket szoktam csinálni, meg hasonlók, szeretném, ha ezeket pár óra alatt megjegyeznéd. Ha végeztél, szólj - adott kezembe egy kisebb köteg papírt, majd visszatért a könyvéhez.
-Értettem!
Kimentem a kertbe, leültem az egyik fa alatti lócára, majd neki kezdtem memorizálni a sok tudnivalót.