Döntések sorozata (Harry Potter Fanfiction)

Tizenhatodik lépés: Félelem és rettegés

Perselus döbbenten és letaglózva nézett a férfira, aki még mindig a kandalló előtt guggolt, miközben Nagini bújt hozzá, akár egy békés háziállat. Egyszerűen képtelen volt felfogni a látottakat, nem hitt a szemének, nem akarta megérteni, az elméje nem volt képes felfogni.

– Mégis...

– Mióta? – fejezte be a kérdését a Nagyúr. – Mióta visszaszereztem a testemet, minden éjszaka rémálmai vannak, és folyton ezekről álmodom. Nem értem, mikor, vagy, hogy, hogyan történt; de nem emlékszem tisztán a gyermekkoromra. Azért voltam annyira összezavarodva, miután testet öltöttem; mert nem emlékeztem mindenre. Nem állt össze a kép. De az elmúlt éjszaka egy újabb rémálom csatlakozott az eddigiekhez. Ez volt az...

– Miért mutatta meg? – nézett a mágusra, aki közben felkelt a földről, s nekidőlt a kandalló oldalának.

– Nem tudom... talán mert szükségem van valakire, aki átlátja helyettem is a helyzetet.

– Nila, ő tudja?

– Nem, nem tud semmit. Soha nem beszéltem neki arról, ki vagyok valójában. Az álmokról sem tud; csak annyit, hogy rémálmaim vannak – beszélt halkan a Nagyúr.

– Nekem... kell egy kis idő – nézett maga elé Perselus, két keze az ölében reszketett.

Erre a lehetőségre nem volt felkészülve. Az egész világa, abba vetett hite teljesen felborult egy olyan ember miatt, akit először tisztelt és követett a nézeteiért, később ez az ember megölte Lilyt, ezért ellene fordult, hogy megbosszulja a halálát és életben tartsa Harryt. Most pedig itt állt előtte a világ leghatalmasabb és legsötétebb mágusa, akiről kiderül, hogy talán mégsem az, mint akinek eddig hitték.

Az emlékek valóságosak voltak, ezt nem lehet hamisítani anélkül, hogy ne hagyjon üres foltokat az emberben, csak módosítani lehet őket; de akkor sem annyira elferdítve, mint ami valójában történt. Ezért szokták törölni az emberek emlékezetét, sokkal könnyebb, mint újakat kreálni.

Tehát a Nagyúr igazat mondott, megmutatta neki az egyik legféltettebb titkát, amit ezelőtt még senki sem látott; sőt, maga a Nagyúr sem, és ezzel kérdések özönét vetette fel benne.

– Most miért nem ő van itt? Mi változott meg, ami miatt sikerült ledobnia magáról a láncokat?

– Nem vagyok benne teljesen biztos, de mikor megöltem Potter anyját, a halálos átok nem a kölyköt találta el, hanem rám csapódott vissza. Mivel a testem meghalt, így a láncok egy része lehullott rólam – válaszolt a Nagyúr, miközben elsétált az italos pulthoz, magához hívta a két whiskeys poharat, hogy újratöltse őket. Az itallal a kezében tért vissza és adta oda Perselusnak a sajátját, és leült a kanapéra.

– Hogy érti azt, hogy csak egy része?

– Még mindig bennem van ez a valami, érzem a lelkem mélyén, de már nincs rám olyan hatással, mint régen. Kezdenek elszakadni ezek a láncok, viszont ez felvet egy újabb kérdést – nézett rá átható zöld szemekkel a Nagyúr. – Miért pont én, miben különbözöm a többi varázstudó embertől, nem értem – hajolt előle a Nagyúr, két térdén megtámaszkodva a pohárral a kezében.

Perselus csak figyelte a mellette helyet foglaló férfit, az egyik leghatalmasabb varázslót, akit csak ismert. És ez lehet talán a kiinduló pontja ennek az egész őrületnek.

– A démon azt mondta, hogy sokkal többre hivatott, mint mások. Illetve az erejét akarta megszerezni, amiben lehet némi igazság. Önön kívül nem ismerek más erős varázslót, kivéve Dumbledore-t.