Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

1. Fejezet: Visszatérés

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt van az első fejezet, remélem, tetszik majd nektek, s sokan tartotok velem erre az útra a Mindig a hintánál című történetem után.

Jó olvasást, s megannyi kommentet.

Love ya :*

(Lyndy)

A vonat ütemesen zakatolt a Roxfort felé, s erre az ütemre ugrált aprókat a fejem a hűvös ablakon a zökkenések nyomán. Az elsuhanó tájat néztem, s éreztem a megnyugvással vegyített megkönnyebbülést, ahogy egyre távolodtunk a King's Cross pályaudvartól, s a családomtól. Mind eljöttek, hogy utolsó évemre bocsájtsanak: édesanyám és édesapám, az örök szigor-páros, két bátyám, akik a tökéletesség mintapéldányai a fiatal koruk ellenére elnyert álompozíciójukkal a minisztériumban, a nővérem, aki jelenleg orvosnak tanul, és persze kitűnően teljesít, és az öcsém, aki mivel egy évvel fiatalabb nálam, velem együtt felszállt a Roxfort Expresszre.

Imádtam a családomat, de valahogy a falnak tudtam menni, ha arra gondoltam, milyen elvárásaik vannak velem szemben: tökéletes bizonyítvány, tökéletes vizsgák, tökéletes munkaválasztás. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, hiszen szerintük csak így fogok tudni megélni. Ha ezek megvannak, akkor jöhet a boldogság is esetleg, ha belefér.

- Hahó, figyelsz te rám? - lóbálta meg előttem a kezét Beth, aki velem szemben foglalt helyet, s lelkesen magyarázott valamit a nyaráról, amit tuti levélben is megbeszéltünk már.

- Persze, persze, arról a nyári gyerekről beszéltél, aki a szomszédotok volt, Derrick...

- Derek - javított ki.

- Részletkérdés - legyintettem, s tudtam, hogy ezzel nem fogom megbántani, mert Dereket csak nyári, magányűző kalandnak tartotta, s az igazi nagy fogás, akire vár, az itt van a vonaton, majd a Roxfortba.

- Szegény nagyon belém habarodott - nagyzolt, de hirtelen elakadt a lélegzete, s izgatottan a kupé ajtaja felé kapta tekintetét. - Itt van - sóhajtott.

A kupéablakon egy pillanatra senkit nem láttam, de aztán végül megpillantottam az előttünk elhúzó Tekergőket. Elől haladt James magabiztos vigyorral, mögötte Sirius és Remus, akik mintha nem "tündököltek volna eredeti fényükben", leghátul pedig Peter Pettigrew. Mind a négyen már ingben és talárban voltak, mellükön ott feszített Griffendél címere.

Csupán egy pillanat volt, amíg elhaladtak fülkénk előtt, de Beth úgy nézett az üvegen át, mintha valamiféle istenségek vonulnának előttünk.

- Honnan tudtad, hogy most jönnek? - kérdeztem, miután barátnőm rendezte vonásait, s ismét nekem szentelte figyelmét.

- Drágám, lehet, hogy volt már pasid, de nem lehettél még igazán szerelmes, ha ezt nem tudod - felelte lenézően. Imádom, mikor így viselkedik, olyan vicces. - Ha igazán szeretsz valakit, megérzed, amikor közeledik. Mintha egy radar lenne benned, ami csak őrá specializálódott, és így mindig tudod, amikor a közeledben van.

Nos, igen, imádtam Bethanyt, elsőéves korunk óta legjobb barátnők voltunk, de volt egy ilyen defektje, hogy szeretve imádta Sirius Blacket és a többi Tekergőt, de főleg Blacket. Elképzelni sem tudom, hogyan csinálta, de a Roxfortban köztudottan ő volt az, aki a Tekergőkön kívül a legtöbbet tudta róluk. Kívülről fújta már az első nap után az órarendjüket, a kedvenc színüket, tevékenységüket, és mindent, amit a legkevésbé kedvelnek, sőt általában az iskolai teljesítményükkel is tisztában van, illetve azzal, hogy mikor hol tartózkodnak. Ijesztő volt - néha elgondolkoztam, hogy vajon nem tudta-e meg Dumbledore igazgató trükkjét, ő hogyan értesül mindenről, ami a kastélyban történik. Kész lexikon a csaj, ha a Tekergőkről van szó.

Beth egy idő után "Megyek átöltözni" felkiáltással elhagyta a fülkénket, de tudtam jól, hogy csak információért megy, meg meglesni imádata tárgyait, majd gyorsan, fél perc alatt át is öltözik. Mivel tudtam, hogy egy jó ideig egyedül maradtam, fejemet ismét a vonatablak üvegének támasztottam, s tovább kémleltem a tájat.

Lassan sötétedett be, mint mikor az ember nem akar aludni, de az álmosság legyűri, s szinte lassított felvételben csukódik le a szemhéja. A naplemente olyankor a legszebb, mikor szabálytalan felhők borítják be az eget, mert csak így mutatkozhat meg az a sok szín, amiből aztán az álmok és a versek születnek. Talán a naplemente kicsit olyan is, mint a szerelem: giccsesnek tartod, de mégis lélegzetelállítónak.

Képes voltam ott ülni mozdulatlanul és bámulni a mellettünk elsuhanó tájat, míg teljesen be nem sötétedett, és meg nem érkeztünk.

- Roxfort hívja Lyndyt. Lyndy Layton, jelentkezz! - lóbálta előttem gondosan manikűrözött, egy tucat karkötőtől csilingelő kezét Beth.

- Itt vagyok, itt vagyok, nyugi már - csaptam karjára, majd felálltam.

- Azt hittem, már átöltöztél - mért végig döbbenten.

- Én meg azt, hogy csak átöltözni mentél, nem órákra eltűnni - vágtam vissza, de előre tudtam válaszát.

- Dehogy hitted - nevetett.

- Nem, tényleg nem - vontam vállat jókedvűen, majd mugli ruhámra felvettem az iskolai talárt, hogy ne tűnjek ki annyira. Pont az ilyen esetek miatt szoktam szeptember elseje alkalmából fehér ujjatlant felvenni fekete nadrággal és cipővel, mert általában nem sikerül eljutnom az átöltözésig. Egy vacsora erejéig pedig nem történik semmi, ha nem az egyenruhában vagyok.

Cipőm sarka hangosan kopogott, ahogy végigsétáltunk a vonat folyosóján, majd leugrottunk a szerelvényről, ahol óriási tömeg fogadott minket. Beth haladt elől, hogy félre lökve mindenkit utat törjön nekünk, s nem sokkal később már az egyik fiákerben ültünk.

Szerettem itt lenni a Roxfortban, szinte otthonomnak nevezhettem, így hát nem csoda, hogy mekkora vigyor ült az arcomon, mikor végre odaértünk a kastélyhoz, beléphettünk újra a tanterembe, s büszkén helyet foglalhattunk a Mardekár asztalánál.