James Potter és a Százak Pergamenje

Dumbledore-nál

Minden nagyon puha volt. Az ágy, a párnák, a takaró.
Jamesnek ki se kellett nyitnia a szemét, tudta, hogy a gyengélkedőn van. Az illat, a gyógynövények és bájitalok különös illata, az egész termet átjárta.
A fiú lassacskán kinyitotta a szemét.
A mellette lévő ágyban Sirius szunyókált, vele szemben pedig Peter tiltakozott – a javasasszony ugyanis mindenáron meg akart vele itatni egy förtelmes ízű gyógyitalt.
James nevetve felült.
- Á, te is felébredtél? – lépett oda hozzá Madam Pomfrey és a homlokára tette a kezét. – Nincs lázad – jelentette ki.
- Mióta vagyunk itt? – kérdezte James és nem bírta elrejteni a vigyorát. Ugyan a könyökén és az arcán volt egy seb – valószínűleg akkor szerezte, amikor elkábították –, de őt sokkal inkább boldoggá tették a harci sebek, mint szomorúvá.
- Tegnap délután hoztak be titeket – mondta a javasasszony, és egy jóadag bájitalt nyomott James kezébe, hogy megigya.

Sirius ébredezni kezdetett a másik ágyon, így Madam Pomfrey hozzá is odalépett.
- Asszem, egy hatalmas púp nőtt a fejemre – jegyezte meg a fiú, miközben belekortyolt a saját bájitalába.
- Azt csakis magadnak köszönheted – nézett rá dorgálóan az asszony.
- Mikor mehetünk el innen? – kérdezte Sirius egy fintor kíséretében, ami a bájital számlájára volt írható.
James ismét felnevetett, bár hamar leolvadta a vigyor az arcáról, amikor belekortyolt a saját poharába.
- Dumbledore professzor vár titeket az irodájába délután. Addig viszont itt maradtok. Ha rajtam múlna, az éjszakát még itt töltenétek. – A nő hangján hallatszott, hogy nem ért egyet az igazgató döntésével.

A három fiú össze nézett. Mind ugyanarra gondoltak, és miután Madam Pomfrey elhagyta a gyengélkedőt, izgatottan kezdtek beszélgetni.
- Szerintetek kirúgnak minket? – tette fel a kérdést Peter, ami mindannyiukat foglalkoztatta.
- Valószínű – húzta el a száját James.
- De végül is, megmentettük a pergament – morfondírozott Sirius. – Ezt azért csak figyelembe veszik.

Ekkor kitárult a gyengélkedő ajtaja, és Remus lépett be rajta.
- Jól vagytok? – kérdezte, miközben megindult az ágyak felé.
- Persze, persze – legyintette James. – Nálad van a pergamen, ugye?
Remus bólintott.
- Betettem a ládámba.
- Helyes.
- Dumbledore vár minket fél kettőre – mondta a sápad fiú.
- Tudjuk – bólogatott Sirius. – Madam Pomfrey már mondta.
Peter megvakarta a fejét. és tanácstalanul körbenézett.
- Pontosan egyébként mi is történt? Nem emlékszem arra, hogy hogyan kerültünk ide.

Remus leült a fiú ágyának végére, és mesélni kezdett.
- Téged eltalált Lewis Selwyn átka, és elájultál. Emiatt James röptetni kezdte a fiút, de Catheryn megpróbálta elkábítani, viszont Siriust találta el. A következő átka viszont célba ért, és James is elájult. Én viszont elkábítottam Catherynt, aztán elbújtam, és megvártam, hogy visszajöjjön a másik mardekáros az erősítéssel, és a rejtekhelyről megátkoztam őket. Utána felhoztalak ide titeket – vont vállat.
- Te vagy a mi hősünk – nevetett Sirius, a többiek pedig csatlakoztak hozzá.



Délben aztán elhagyták a gyengélkedőt.
Izgatottan indultak meg az igazgatói iroda felé, amiről előtte még csak azt sem tudták, hogy hol van. McGalagony előzetesen elmagyarázta, hogy hogyan juthatnak oda, és a jelszót is megmondta nekik.
Útközben egy kisebb csapat másodéves lánnyal futottak össze, akik viháncolni kezdtek, amikor meglátták őket.
- Ezek szerintetek normálisak? – kérdezte Sirius, miközben a lányokra pillantott.
- Ki tudja – vont vállat Peter.

Ekkor lánycsapat – félhangos sutyorgás után – odalépett hozzájuk.
- Sziasztok – mondta az elöl álló, fekete hajú lány. – Hallottuk, hogy legyőztetek pár felsőbb évest. Ez igaz? – kérdezte.
- Igen – bólintott James.
A lányok ismét nevetni kezdtek.
- Nahát! – mondta az elöl álló lány. – Ezt nem tudta volna bárki megcsinálni. Ó, még be sem mutatkoztam – csapott a homlokára. – Aldna Wamboldt – nyújtotta a kezét James felé.
A fiú kissé gyanakodva elfogadta a felé nyújtott jobbot.
- James Po...
- Igen, tudom – nevetett a lány. – Mi most megyünk ebédelni. Nem jöttök?
- Nem. Dumbledore professzor már vár minket – mondta James.
- Ó, rendben – mondta Aldna. – Akkor majd még beszélünk. Mi is griffendélesek vagyunk, szóval akár a klubhelyiségben is összefuthatunk.

Azzal a kis csoport viháncolva elvonult.
- Ookéé, hát, ez nagyon furcsa volt – nézett utánuk James.
A négy fiú ezután folytatta útját az igazgatóhoz.
A kőszörny elé érve Sirius kimondta a jelszót (kondéros keksz), mire feltárult a mögötte lévő forgó kőlépcső.
A fiúk ráléptek, és felmentek vele a tölgyfaajtóig. Azelőtt megálltak, és egy nagy levegővétel után Remus bekopogott.
- Tessék csak! – hallatszott Dumbledore hangja az ajtó mögül.
A négy jóbarát össze nézett, majd mindannyian bementek az igazgatói irodába.

Dumbledore szeme felcsillant, amikor meglátta a belépőket.
- Á, már vártalak titeket – mondta, miközben felállt székéből. – Úgy hiszem, szükségünk lesz még néhány ülőalkalmatosságra – nézett a négy elsősre a félhold alakú szemüvegén keresztül, majd intett egyet a pálcájával, mire még három szék termett a helyiségben.
- Dumbledore professzor, esküszöm, mi nem akartunk semmi rosszat – fakadt ki James.

Nem bírta elviselni a csöndet, és azt, hogy a falon lévő portrék titkon őket bámulják.
- Nyugodj meg, kedves fiam! – csitította Dumbledore. – Foglaljatok helyet! – intett a székek felé, majd ő is leült az asztalának másik felén.
Amíg a fiúk leültek előhúzott egy kis tasakot.
- Citromport? – kérdezte a fiúk felé nyújtva.
- Öhm... Én nem kérek, köszönöm – mondta Sirius, és a többiek is csak a fejüket rázták.
Az igazgató csak megvonta a vállát, és nekilátott, hogy ő maga fogyassza el a citromos italport.

- Ki vagyunk rúgva? – kérdezte Sirius. Dumbledore ráemelte tekintetét.
- Van rá okom, hogy kirúgjalak titeket? – kérdezte, miközben újabb citromport vett elő.
- Hát... Nem.
- Akkor itt is a válasz – jelentette ki az igazgató, és letette a citromporos zacskót. – Nem azért hívattalak titeket ide. Engem leginkább az indokok érdekelnének. És persze, hogy hogyan oldottátok meg a próbákat.
James szívéről leesett egy nagy kő. Nincsenek kirúgva.
- Indokok? – kérdezte, mikor a többi mondat is eljutott az agyáig.
- Úgy bizony – bólintott Dumbledore. – Az indokok. Csak volt valami, ami miatt megkerestétek azt a pergament.

Sirius döbbenten nézett az igazgatóra.
- A professzor tudja, hogy azt akartuk megszerezni?
- Hogyne tudnám! Azt is tudom, hogy megszereztétek. Mint mondtam, már csak az érdekel, hogy mi okból kezdtétek el keresni.
A négy fiú össze nézett.
Végül James őszintét megmondta a választ.
- Azért, hogy ne a mardekárosok szerezzék meg.
Dumbledore őszintén meglepettnek tűnt.
- Valóban? – kérdezte, miközben ujjait sátorszerűen egymásnak támasztotta. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is ekkora méreteket ölt a Griffendél-Mardekár versengés – morfondírozott. Láthatóan nem is a fiúkhoz, csak saját magához beszélt.
- Nem a versengés miatt, professzor – szólt közbe Peter.
- Nem? – vonta fel a szemöldökét az igazgató? – Akkor mégis miért?
- Azért, mert a mardekárosok biztos, hogy csak rosszra használták volna – jelentette ki Sirius.
- És mi azt meg akartuk akadályozni – tette még hozzá James.

Dumbledore tűnődve nézte a négy elsőst.
- Miféle rosszra gondoltatok?
- Hát öö... Tetszik tudni – kezdte James bizonytalanul. Nem tudta, mennyire jó ötlet erről egy felnőttel beszélni, de úgy gondolta, hogyha esetleg amiatt lesz kirúgva, amit mond, akkor büszkén vállalja az elbocsátást. – Van mostanában egy férfi, akiről nem sokat tudni, de állítólag nem nagyon kedveli a mugliivadékokat. És a mardekárosok is ezt a nézetet vallják. Valószínű, hogy a pergament arra lehet használni, hogy megvédjük vele a mugliszületésűeket, de ők biztos csak tönkre akarták tenni, mert az nekik nem lett volna jó, ha van valami, ami képes velük szembe szállni.
Dumbledore fürkésző tekintettel nézett végig rajtuk, majd megszólalt.
- Úgy gondolom, nagyon szép dolog, hogy a pergament mások érdekében akartátok megmenteni. Ha jól tudom, egyedül Remusnak vannak mugli rokonai, igaz?
Mindannyian bólogatni kezdtek.

- A pergamennek sok titka van, azonban az biztos, hogy az, ami most a ti tulajdonotokban van, már nem olyan erős, mint hajdanán az az egy, amit aztán széttéptek. Ez csak egy része annak – magyarázta az igazgató. – Mindazonáltal persze ennek is egyedi, és különleges a mágiája. Azt azonban kétlem, hogy ennyivel meg lehetne menteni a muglikat és a mugliszületésűeket. Nem hiszem, hogy a mardekárosok emiatt akarták volna a pergament.
- Hát akkor miért? – kérdezte Peter.
- A Százak Pergamenjére le lehet jegyezni olyan dolgokat, amiket egy sima, hétköznapi pergamenre nem. Ez pedig sokszor igencsak jól tud jönni.
- Miket nem lehet lejegyezni egy hétköznapi lapra? – tette fel az újabb kérdést Peter.

Dumbledore előrehajolt a székében.
- Annak idején a pergament hét felé tépték szét. Az egyik egy varázslómúzeumban van. Abba például egy emléket rejtettek. Egy másik darabja a minisztérium tulajdonában van, ugyanis olyan helyek pontos címe is rajta van, amit bűbájok védenek annak érdekében, hogy feltérképezhetetlenek maradjanak. Ha igazak a pletykák, akkor egy darabja egy híres műkincs gyűjtőnél található, egy másik darab pedig ugyancsak a minisztériumban áll üresen. Sőt, egy a Roxfort tulajdonában van. Annak idején Hollóháti Hedvig maga szerezte meg a pergamen azon részét, amiből az alapítók elkészítették a Név-naplót. Bár mostanra az már inkább könyv, mint napló. Feltételezhetően ő hozta ide azt a pergament is, amit most ti szereztetek meg.
James pár másodpercig elgondolkodott.
- Nekem lenne még egy kérdésem.
- Csak egy?
- Miért lett miénk a pergamen, amikor az utolsó próbát elbuktuk? – kérdezte.
Dumbledore bólintott.
- Á, igen a próbák. Pontosan mik is voltak a feladatok? – kérdezte az igazgató.

A négy fiú egymás szavába vágva mesélte el a próbák minden részletét.
- Ha a feltételezéseim nem csalnak, akkor mind a négy próbát kiálltátok.
- Az nem lehet – ellenkezett Sirius. – Peterrel beleragadtunk a futóhomokba.
- Úgy gondolom – pillantott rá a professzor fürkésző szemeivel –, hogy az a próba nem a gyorsaságotokat akarta tesztelni, hanem a szíveteket.
- A szívünket? – kérdezett vissza James.
- Bizony – bólogatott a professzor. – Két társatok bajba került, a nyeremény pedig ott volt nem messze. A kérdés csak az volt, hogy mi számotokra a fontossági sorrend.

Most, hogy James jobban belegondolt, volt benne valami igazság.
- És mit csináljunk a pergamennel? – tette fel a kérdést Sirius.
Dumbledore megvonta a vállát és felállt.
- Használjátok arra, amire csak jónak látjátok. A tiétek – mondta. – Most pedig, ha megbocsájtotok, fel kéne készülnöm az évvégi beszédemre – köszörülte meg a torkát.
James biztos volt benne, hogy az igazgatónak semmilyen beszédre nem kell felkészülnie, ugyanis már évek óta tanít, és valószínűleg nem sok újdonságot szokott mondani az évzárokon. Egyértelmű volt, hogy Dumbledore csak szimplán nem tart már igényt a társaságukra.

A fiúk felálltak és megindultak az ajtó felé. Jamesnek ekkor még eszébe jutott.
- Dumbledore professzor – szólt még vissza az ajtóból.
- Igen?
- Azt tetszett mondani, hogy a pergament hét felé osztották.
Az igazgató bólintott.
- De maga csak hat pergamenről mesélt.
- Igazad van – mondta az öreg varázsló. – Nos, a hetedik darabról nincsenek megbízható információk, mindazonáltal nagyon úgy tűnik, hogy abból is egy napló készült. – Azzal megindult, hogy visszaüljön az asztala mögé.

A szünetig hátralévő pár napban a hír bejárta a Roxfortot: négy elsőéves griffendéles sikeresen legyőzött néhány felsőbb évest – köztük a mardekáros Lucius Malfoyt és a hollóhátas Lewis Selwynt.
James legnagyobb döbbenetére ennek maguk a hollóhátasok is örültek.
- Jó, hogy végre valaki megmutatta Selwynnek, hogy nem is olyan nagy legény – mondta az elsőéves Leila Lavigne egyik reggelinél a fiúknak, akik természetesen nem tartották titokban a történteket. Bárki kérdezte őket, szívesen mesélték el, hogy hogyan sikerült legyőzniük a gonosz bandát.

A pergamenről azonban nem ejtettek szót senkinek. Úgy gondolták, jobb, ha titokban tartják, hogy az ő tulajdonukba került. Nem akarták, hogy bárkinek is megforduljon a fejében, hogy meglopja őket.

Az utolsó napon a négy jóbarát együtt indult el a lakomára.
A nagyterem sárga és fekete színűre volt feldíszítve, ugyanis a Hugrabug nyerte meg a házkupát ebben az évben. A főasztal mögötti falon egy hatalmas, borzot ábrázoló zászló függött.
Amikor a fiúk beléptek a terembe, hirtelen mindenki rájuk nézett. James intette egyet az asztalok felé, Sirius figyelmen kívül hagyva mindent és mindenkit, megcélozta a Griffendél asztalát, Remus összehúzta magát, amennyire csak tudta, Peter pedig izgatottan tekintgetett körbe.

Leültek az elsős lányokkal szemben, és hamarosan meg is érkezett Dumbledore.
- Újabb év telt el! – kezdte kedélyes hangon az igazgató. – Remélhetőleg néhány tanult dolog megragadt a fejetekben szeptember óta. Persze nem kell félni, az egész nyár arra vár, hogy minden kitörlődjék onnan. Engedjétek meg – folytatta –, hogy még mielőtt nekilátunk az ínycsiklandozó lakomának, átadhassuk a házkupát. Nos, a pontverseny állása a következő: negyedik helyen a Mardekár áll kettőszázkilencvennégy ponttal; harmadik helyen áll a Hollóhát, háromszáznegyvenkét ponttal; második helyezett a Griffendél háromszázkilencvennyolc ponttal, az első pedig négyszáztizenhét ponttal a Hugrabug.
A Hugrabug asztalánál üdvrivalgás tört ki.

- Kár, hogy nem mi nyertünk – jegyezte meg Alice, miközben illedelmesen megtapsolta az első helyezettet.
- Ne csináld már! – nézett rá James, ugyanis tudta, hogy a lány előző mondata leginkább neki szólt. – Tőlünk csak negyven pontot vont le McGalagony, amikor az orr-rágó poharakat használtuk.
- De ha azt nem vonják le, akkor most négyszázharmincnyolc pontunk lenne és mi nyerünk volna.
Sirius bólintott.
- Volna.
Alice szúrós szemmel nézett rájuk.

- A nyáron úgyis megenyhülsz – mondta James, miután nyelvet öltött a lányra.
Hátra volt még a bizonyítvány osztás. James teljesen elégedett volt a sajátjával; bájitaltanon kívül mindenből jó jegyeket kapott. A fiú legnagyobb sajnálatára Piton is átment mindenből – pedig ő már titkon reménykedett.
Mindenki kapott egy elbocsátó levelet, amiben figyelmeztették őket, hogy otthon tilos varázsolni.
Hagrid lekísérte őket a csónakokhoz, hogy aztán azokban ülve szeljék át a tavat.
A Roxfort Expresszen a fiúk foglaltak maguknak egy kupét. Az utazás vidáman telt, James és Sirius már előre tervezték, hogy milyen csínyeket fognak elkövetni a mardekárosok ellen a jövő tanévben.
Lassan változni kezdtek a tájak: a zord erdők után mezők mellett haladtak el, majd hamarosan mugli városok mellett száguldottak.
Miután Peter bekapta az utolsó Mindenízű Drazsét („Fúj, ez szappan!"), mindannyian átöltöztek mugli ruhába.

A vonatról leszállva James nem látta a szüleit. Akkora volt a kavalkád, hogy úgy döntöttek, megvárják, ameddig kicsit csökken az emberek létszáma a peronon.
- Ó, én látom apát! – kiáltott fel Remus. – Na, szisztok. Akkor majd... - kezdte bizonytalanul.
- Írunk, nyugi – nevetett Sirius.
- Jó – bólogatott a sápadt fiú, és a kuliját megfogva elindult a szüli irányába.

Mivel még mindig nagy volt a tömeg, továbbra is egyhelyben vártak.
- Jobb is így. Legalább később látom viszont a kedves rokonokat – mondta Sirius fancsali arccal.
- Peter! – hallatszott egy nő hangja a közelből. – Hát észre sem veszel?
Az alacsony, pufók asszony ott állt tőlük egy lépésre.
- Bocsi, anya – motyogta Peter.
A nő végignézett Jamesen és Siriuson.
- Ők a barátaid?
- Igen.
- Örvendek – nyújtott kezet a fiúk felé.
James érezte, hogy asszony keze érdes, mintha sok kétkezi munkát kéne végeznie.
- Na, gyere, Peter – fogta meg fia kuliját. – Szervusztok – köszönt még oda Jameséknek.
- Sziasztok – intett Peter, és elindult anyja nyomában.

A két fiú még jó ideig egyhelyben ácsorgott, míg végül James megpillantotta édesapját.
- APA! – kiabált neki. Mivel a férfi nem hallott a nagyzsivajban, hogy neki szólnak – valamint a peronon nem ő volt az egyedül, akit apának szoktak szólítani – James folytatta a kiabálást. - FLEAMONT POTTER! AZ EGY SZEM FIAD RÁD VÁR!
A férfi nevetve a hang irányába fordult, majd láthatóan mondott valamit a takarásban lévő feleségének. Az asszony kidugta fejét egy magas férfi mögül, és felcsillanó szemekkel nézte fiát.
A házaspár elindult feléjük.
- James! – ölelgette meg a nő a fiát. – Jaj, de hiányoztál! Ó, édes Merlin báránykás köntösére.
- Jól van anya, tudom... tudom... csak meg fogsz fojtani... - mondta a fiú fuldokolva.
A nő elengedte fiát, de azért adott még egy puszit az arcára.
Fleamont átkarolta fiát, és ránézett Siriusra.

- Sirius Blackhez van szerencsém, ha jó sejtem – mosolygott a fiúra, aki bólintott.
- Jaj, úgy örülök, hogy megismerhetlek – kezdte őt is ölelgetni Euphemia.
Sirius zavartan tűrte a dolgot, aztán kérdőn nézett Jamesre, aki csak legyintett. Majd levélben megmagyarázza Siriusnak, hogy az anyja mániákusan ölelget mindenkit.
- Sirius! – csendült ekkor egy rikácsoló hang.
Az említett nagy levegőt vett, és szembefordult édesanyjával.
A nő haját szoros kontyba tekerte, hosszú, méregzöld talárt hordott, és fekete kesztyűt.
- Fél órája itt várok már rád! Nem igaz, hogy ahelyett, hogy engem keresnél, itt társalkodsz – nézett végig a Potter családon. Végül a szeme megakadt Jamesen. – Aranyvérű? – kérdezte fiától.
- Lényegtelen – közölte Sirius. – De egyébként az – tette még hozzá, miközben hátra tűrte egyik fekete hajtincsét.
- Helyes – bólintott a nő vontatottan, majd ismét a Potter család felé fordult. – Walburga Black – nyújtotta kezét Fleamont felé.
A férfi udvariasan elfogadta a felé nyújtott jobbot.
- Fleamont Potter.
A nő arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

- Örvendek – mondta, majd a fiához fordult. – Gyerünk, Sirius. Csak azért én jöttem ki érted, mert Sipornak otthon kellett maradnia, hogy megfőzze az ünnepi vacsorát. Ma van Charis születésnapja, és nálunk tartjuk meg az ünnepséget, mert ők felújítják a lakást.
Sirius vágott egy fintort.
- Indíts!
A fiú intett egyet a Potter családnak, majd zsebre dugott kézzel elindult a fal felé.
- Szegény kisfiú – nézett utána Euphemia.

James nem akarta felhívni rá a figyelmét, hogy Sirius vele egyidős, és ő kicsit sem érzi már magát kisfiúnak.
- Na, hát akkor induljunk – tette kezét a kulira Mr Potter.
A három fős család pedig egyesével átsétált a kőfalon, ami a kilences és a tízes vágány közé vezette a boszorkányokat és varázslókat.


__________
Megjegyzés:
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta a történetet, azoknak pedig, akik kritikát is írtak, külön köszönet, nagyon jól estek a kedves szavaik😊
Ami a következő részt illeti: lesz, de fogalmam sincs még, hogy mikor. Pár fejezet már készen van belőle, de csak akkor szeretném feltölteani, ha már teljesen befejeztem. Ezzel kapcsolatos információkat, híreket (és egy-egy idézetet) a Facebook oldalra fogok kiírni .(https://www.facebook.com/James-Potter-sorozat-283185715527796/?ref=bookmarks)

Végül pedig egy idézettel szeretnék búcsúzni, amely a következő részhez kapcsolódik:

„ A kétségbeesett ragaszkodás az élethez a legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak. "

Hermann Hesse