James Potter és a Százak Pergamenje

Lángoló pergamen

  A június hihetetlen gyorsasággal érkezett meg, vele együtt pedig a vizsgaidőszakra is sor került.
Remus próbálta rávenni a többieket, hogy tanuljanak vele, de James és Sirius állították, hogy ők már mindent tudnak, egyedül Peter volt hajlandó magolni néha a fiúval.
James teljesen biztos volt benne, hogy mindent tud, és át fog menni az összes tantárgyból. Nem nagyon tanult, azonban az órákon odafigyelt, így minden fontosabb dolgot meg tudott jegyezni. Az egyetlen tantárgy, amiből elővette a tankönyvét, az a mágiatörténet volt. Mivel végigaludta az órákat, azt át kellett tanulmányoznia, de mivel összességbe véve érdekesnek tartotta a történelmet, hamar megjegyzett mindent.
A bájitaltan vizsga volt az egyetlen, amely egy csepp bizonytalanságot okozott neki. Hiába értette meg az elméletet, a gyakorlati rész nem ment neki.

Egyik nap leült hát Remus mellé, mikor a fiú épp tanult.
- Segítesz a bájitaltanban? – kérdezte.
- Abból én se vagyok valami jó – biccentette oldalra a fejét Remus. – Siriusnak jobban megy – mondta, és előhalászott egy pergament az asztalon lévő halmaz aljáról. – Ezen van pár dolog a bájitaltanhoz.

James átvette a felé nyújtott pergament, de közben a nagy kupacra nézett.
- Jó nagy itt a ramazuri.
Remus mosolyogva bólintott.
- Nem nagyon tudok rendet tartani.
- Hidd el, hogy én se – nevetett James, miközben átnézte a pergament. – De ezen átváltoztatástan van. Meg mágiatöri.
- Bájitaltan is van rajta. Valahol a közepén.
James nem nagyon tudta kibogozni Remus rendezetlen firkálmányát, úgyhogy letette a pergament.
- De mindegy is – mondta. – Az elméletet, ha nehezen is, de megtanulom. Nekem a gyakorlat nem megy.
- Mondom, akkor kérd meg Siriust, hogy segítsen. Neki egész jól megy.
- Most úgy őszintén, Remus. Te el tudod képzelni Siriust, ahogy bájitaltanból korrepetál?

Remus elnevette magát, mert valószínűleg belátta, hogy ez elég képtelen ötlet.
Azonban a mosollyal együtt is látszott, hogy milyen karikás a szeme, és hogy mennyire fáradt.
- Ugye nem szoktál éjszakánként sokáig fennmaradni tanulni? – kérdezte James gyanakodva. – Annyit nem érnek a vizsgák. Főleg, hogy csak elsősök vagyunk, nem számít semmit. Még ha a szüleid maximalisták, és elvárják, hogy kitűnőm tanuló legyél, akkor sem.
- Nem várják el – rázta a fejét Remus szelíd mosollyal.
- Helyes – bólintott James, aztán hirtelen témát váltott. – Hogy van anyukád? Május végén is hozzá mentél haza, igaz? – kérdezte halkan.
Remus bólintott, és a mosoly leolvadt az arcáról.
- Ne aggódj, biztos meg fog gyógyulni – mondta neki kedvesen James. – A gyógyítók értik a dolgukat. Ellenben velem, nekik megy a bájital főzés.
Remus ismét elnevette magát.
- Kérd meg Lilyt, biztos segít és ő jó is bájitaltanból.
- Csak meg ne sértődjön, mert megkérdezem – húzta el a száját James, és felállt, hogy megkeresse a lányt.

Nem kellett sokáig kutakodnia. Lily az egyik fotelban ült Alice mellett, kezében pedig a bűbájtan könyvet fogta, és épp azt olvasgatta.
James odaállt a lány elé, és várta, hogy az észre vegye őt. Lily pár másodperccel később felpillantott a könyvéből.
- Igen? – kérdezte.
- Segítenél? – kérdezte James angyali mosollyal.
- Miben? – Lily gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
- Bájitaltan – mondta James, miközben ismételten elhúzta a száját.
Lily az ölébe tette a könyvet vádlón nézett a fiúra.
- Év közben is tanulnod kellett volna – mondta. – Pár nappal a vizsgák előtt ne számíts csodára.
- Én év közben is tanultam, és az elmélet megy. A gyakorlati résszel van bajom.

A lány sóhajtott egyet.
- Jó, tegyük fel, hogy segítek. De mégis hol tudnánk gyakorolni?
- Nem tudom. Akkor csak mondd el, hogy te hogyan szoktad csinálni – vonta meg a vállát James, és leült a két lány közé.
Alice James vállára hajtotta a fejét, és ő is érdeklődve nézett Lilyre. James gyanította, hogy azért, mert neki sem megy nagyon Lumpsluck tantárgya.
- Hát, igazából... Csak azt csinálom, ami le van írva a könyvben – magyarázta Lily.
- Mi is – bólintott James és Alice egyszerre.
Lily felhúzta a lábait is a kanapéra, majd hosszasan mesélni kezdte a bájitaltan főzésének tudományát, és annak minden fortélyát.


Órákkal később együtt mentek le ebédelni.
- Talán most már nem kell attól félnem, hogy megbukok – mondta Alice, miközben felvágta a sültcsirkemellet, amit a tányérjára szedett.
- Együtt érzek – mondta James, aki sonkáspitével halmozta el a tányérját.
- Hát, örülök, hogy segíthettem – nézett rájuk Lily szégyenlős mosollyal.
Jamesnek eszébe jutott, hogy Lily is ott volt Lumpsluck partiján. Talán a lány több információval tudna szolgálni, mint Almira. Persze ahhoz nagyon óvatosan kell érdeklődnie, ha nem akarja, hogy Lily gyanút fogjon, és ne mondjon semmit.

- Egyébként pontosan mi is ez a klub dolog Lumpsluckkal? – érdeklődött mosolyogva a lánytól.
- Lumpsluck professzor elvileg meg szokta hívni azokat, akik viszonylag jól tanulnak, vagy tehetségesek valamiből, és velük szokott ilyen összejöveteleket tartani – magyarázta a lány.
James ezt úgy mondta volna, hogy meghívja a kiskedvenceit, és velük bájolog. Most azonban minden ellenszenvét el kellet rejtenie.
- És téged is meghívott? – kérdezte tettet ámulattal. – Mondjuk megértem, tényleg nagyon tehetséges vagy bájitaltanból.
Lily kissé elpirult a dicséret hallatán, és felbökött egy kevés salátát a villájára.
- Na és milyen volt az összejövetel? – kérdezte James.
- Jó – bólogatott hevesen a lány. – Igazából semmi különös, de jó. Csak aztán tényleg elrontották páran – vonta meg a vállát.

James rosszallóan megrázta a fejét.
- Mi történt? – kérdezte.
- Pár fiú összeveszett. Egyikük fel akart menni negyedikre, és elhozni valamit abból a nem használt tanteremből. Azt hiszem, régen sötét varázslatok kivédését tanítottak ott.
James lelkét elárasztotta az öröm. MEGVAN! Tudja, hogy merre kell keresniük a pergament.
Legszívesebben azon nyomban felugrott volna az asztaltól, hogy menjen, és elújságolja barátainak a jóhírt, azonban Lilyre pillantva úgy érezte, hogy nagyon kihasználta a lányt.

- Biztos máskor is meg leszel hívva. Akkor talán nem rontják el – nézett a lányra.
- Hát jó lenne. Anyáék is biztos örülnének neki, hogy benne vagyok egy ilyen klubban.
- De ők muglik, nem? – ráncolta össze James a szemöldökét.
- De igen, de attól még fontos számukra a jövőm – mondta Lily kicsit ingerülten.
- Nem is azért mondtam – szögezte le James. – Csak azt hittem, hogy inkább az érdekli őket, hogy mondjuk nem evett-e meg egy kiméra.
- Az nem tudom, mi, de persze, érdekli őket. Csak ez is fontos – mondta a lány, és zöld szemei komolyan csillogtak.

Amikor befejezték a vacsorát, Alice és Lily felmentek a szobájukba, James pedig izgatottan a barátaihoz lépett, akik a klubhelyiségben ültek. Remus az átváltoztatástan könyvet olvasta, míg Sirius és Peter köpköveztek.
- Srácok – mondta James izgatottan. – Van egy remek hírem!
Miután halkan beszámolt arról, hogy mit tudott meg Lilytől, mind a három fiú felélénkült.
- Menjünk és keressük meg! – indítványozta Sirius.
- Nem lehet – rázta a fejét Remus. – Holnap lesz a bűbájtan vizsgánk. Kétlem, hogy fél óra alatt megszerezzük, máskülönben pedig nagyon fáradtak leszünk.
A fiúk sajnos kénytelenek voltak igazat adni Remusnak.
Elhatározták, hogy amint az utolsó vizsgájuk is megvan, mennek és megszerzik a Százak Pergamenjét. Csak remélni tudták, hogy a mardekárosok nem lesznek gyorsabbak.

Jamesnek később fogalma sem volt, hogy hogyan sikerült mindenből levizsgáznia, hiszen egész idő alatt a pergamenen járt az esze, mindemellett pedig a júniusi melegben szinte lehetetlen volt bármire is koncentrálni.
A pennák, amikkel az írásbeli vizsgákat kellett megírniuk, meg voltak bűvölve, hogy ne lehessen velük puskázni.
A gyakorlati vizsgákra egyesével hívták be őket. A bűbájtan vizsgán egy dinnyét kellett megtáncoltatniuk. McGalagony professzor termében egy egeret kellett szelencévé változtatni. James plusz pontot is kapott, mivel nagyon szép díszítés is került a ládikájára. A bájitaltan vizsgán James igyekezett felidézni mindent, amit Lily mondott neki a bájitalfőzésről. Végül véleménye szerint, egész jó kis főzetet sikerült kotyvasztania. Az asztronómia vizsga gyakorlati részét csütörtök éjfélkor kellett megcsinálniuk. A sötét varázslatok kivédése vizsga egy félhomályba burkolózott teremben volt. Ahhoz, hogy végig tudjanak menni az akadályokkal ellátott helyiségen, használniuk kellett a tanult varázsigéket.
Az utolsó vizsgájuk mágiatörténetből volt. Fel kellett sorolniuk mindenféle híres ember nevét és hőstettét.

A négy jó barát, amint elengedték őket, indult is fel a negyedik emeletre.
- Lassabban kicsit – fújt Remus, miközben lépcsőkön loholtak felfele.
A fiú arca, mint szinte mindig, most is nagyon sápadt volt.
A többiek lassítottak. Mindannyian izgatottan lépkedtek a régi sötét varázslatok kivédése tanterem felé.

Sirius lélegzetvisszafojtva lenyomta a kilincset, az ajtó azonban zárva volt. A fiú ezután rászegezte pálcáját a kilincsre, és halkan azt suttogta:
- Alohomora!
A zár kattant egyet. Sirius ismét lenyomta a kilincset, ami ezúttal megadta magát.
A négy jóbarát bemasírozott az ajtón, és a biztonság kedvéért bezárták maguk mögött a bejáratot.
Körül nézve a tanteremben kissé meglepődtek. Mindannyian valami lélegzetelállító dologra számítottak. A helyiségben azonban csak régi, poros asztalok és székek sorakoztak.
- Biztos, hogy itt a pergamen? – kérdezte Peter.
- Itt kell lennie – bólintott James. – Talán el an rejtve – mondta.
- Akkor kezdjük el keresni? – kérdezte Sirius, mire James jobb híján bólintott.

Remus hátra simította hajtincseit, és elindult, hogy megnézze a tanári asztal fiókjait.
Sirius a padokban kezdett kutakodni, míg James és Peter a szekrényeket nézték át.
Sokáig nem történt semmi. Halkan keresgéltek, csak a matatás zaja törte meg a csendet.
Sirius egyszer csak felkiáltott.
- Megvan? – fordultak felé a többiek.
- Nem, fúj, ez, bleh – mondta, miközben az egyik pad tároló részéből ráragadt valami nyálkás, zöld trutymó a kezére. Sirius hátrálni kezdett, de nekiment egy asztalnak, így majdnem elesett.

Remus odalépett hozzá és megragadta a nyálkás valamit. Megpróbálta letépni Sirius karjáról, miközben a másik fiú húzni kezdte a kezét az ellentétes irányba. Végül a nyálkás valami hangos fröccsenéssel elengedte Sirius karját.
- Huh – sóhajtott a fiú.
Remus ismét hátra tűrte a haját, miközben szaporán vette a levegőt.
- Jól vagy, Remus? – kérdezte Sirius.
- Igen, persze, hogyne lennék – mondta a fiú, de egy másodperccel később már össze is esett.

Mindhárom barátja odasietett hozzá.
- Mitől ájul el mindig? – kérdezte Peter.
- Honnan tudjam? – morogta James, akit szintén nagyon megijesztett a helyzet.
- Remus! Remus! – pofozgatta Sirius gyengéden a fiút. Mivel a másik nem reagált semmit, kétségbeesetten nézett barátaira. – Mi legyen?
James megrázta a fejét.
- Nem ér annyit a pergamen. Vigyük a gyengélkedőre.
Sirius bólintott, és mindketten Remus hóna alá nyúltak, hogy megemeljék a fiút.
Remus azonban ekkor váratlanul megszólalt.
- Au!

A hirtelen meglepettségben a fiúk majdnem eldobták félájult társukat.
- Minden rendben? – kérdezte James.
- Igen, csak beütöttem kicsit a fejem – motyogta Remus, aztán amikor feltűnt neki, hogy a többiek elakarják vinni, felkiáltott. – Hé, tegyetek le!
- Nem, elviszünk a gyengélkedőre.
- Ne már! A javasszony mindig ott tart. Nincs semmi bajom! Mikor Lumpsluck oda vitt, akkor is ott feküdtem napokig, és csak bámultam a plafont! – ellenkezett a fiú. – Tegyetek le! Halljátok?! Szédülök, és ha nem tesztek le, ide fogok hányni!
James és Sirius úgy eresztették el barátjukat, mintha az égetett volna.
Remus pár percig némán feküdt a földön. Csukott szemmel pihegett, miközben a többiek aggódva szemlélték őt.

Aztán kinyitotta a szemét, és pár másodperc múlva az arcán meglepettség tükröződött.
- Hé!
Kinyújtotta a karját, és a plafonra mutatott.
James egy pillanatig tartott tőle, hogy Remus attól, hogy beverte a fejét teljesen megbolondult, azonban amikor megnézte, hogy pontosan hova is mutat a barátja, elámult.
A mennyezeten egy négyzet alakú kitüremkedés volt látható. Ha az ember jobban szemügyre vette, akkor láthatóvá vált, hogy egy csapóajtó van odarejtve.
- Nem érdekes, Remus. Neked el kell menned a gyengélkedőre! – jelentette ki Sirius, miután kicsodálkozta magát.

A sápadt fiú felült.
- Kihagynátok a buliból? – kérdezte.
- Nem, csak...
- Akkor találjuk ki, hogy hogy fogunk oda feljutni – tápászkodott fel a földről.
- Talán, ha elég magasat ugrunk, akkor felérünk odáig – mondta Peter mosolyogva.
- Dehogy – nézett rá James. – Inkább felkéne tenni egy asztalt egy másik asztalra. És ha arra felmászunk...
- De hogy mászunk rá? – kérdezte Sirius. – Az úgy nagyon magasan van.
- Elé tolunk egy széket – indítványozta Remus.
- És szerintem az asztalokra kéne még egy szék is – bólogatott James.
- De hogy teszünk fel egy asztalt egy másik asztalra? – tűnődött Remus.
- Vingardium Leviosa? – nézett rájuk Peter.
- Vingardium Leviosa – bólintott Sirius, majd felemelte a pálcáját és az egyik, a csapóajtó alatti asztalra lebegtetett egy másikat, annak a tetejére pedig James lebegtetett egy széket. Remus az asztalok elé tolt egy másik ülőalkalmatosságot, majd a többiekkel együtt végignézett a remekművön.
- Tökéletes – bólintott James, azzal elsőnek megindult. Fellépett a székre, onnan pedig óvatosan rámászott a második asztalra. Ott óvatosan felállt, majd a pálcáját rászegezte a csapóajtóra, és elmotyogta a zárnyitó bűbájt. A csapóajtó kinyílt, James pedig fellépett a székre. A fiú kinyújtotta karjait, és felhúzta magát a nyíláson, majd eltűnt az onnan induló szűk alagútban.
Óvatosan megfordult, és kidugta a fejét a csapóajtón.
- Jöttök? – vigyorgot le barátaira.

Következőnek Peter indult. James megfogta a kezét, és húzni kezdte, mikor a fiú elérte a nyílást.
Remus is sikeresen feljutott, végül pedig Sirius mászta meg az asztal- és székhegyet. Miközben felhúzta magát, a lábával annyira kalimpált, hogy leverte a széket.
- Nem baj – mondta Remus. – Talán az lesz a legjobb, ha az egészet leromboljuk és mindent visszateszünk az eredeti helyére.
- Miért? – kérdezte Peter
- Mert ha utánunk jönnek a mardekárosok, akkor több időbe telik, míg rájönnek, hogy hogyan egyszerű bejutni, másrészt pedig nem fogják tudni, hogy mi már itt vagyunk – felelte James, és közben kúszva elindult az alagútban.

Mivel Sirius visszazárta maguk mögött a csapóajtót, teljes sötétség borult a járatra.
A fiúk fényt gyújtottak pálcájukkal, és úgy másztak tovább. James keze beleakadt valamibe.
- Van itt valami – mondta, miközben megállt. – Au!
Peter nekiment a fiú fenekének.
- Bocsi.
- Szerintem ez egy lejárat lehet – motyogta James. – Alohomora! – szegezte pálcáját a járat aljára, mire az megnyílt alatta, ő pedig lezuhant.

Puff.
- James! Jól vagy? – kiabáltak neki a többiek.
- Hogyne vónék' – motyogta a padlón hasalva.
- Menj arrébb! – kiabálta neki Remus. – Utánad ugrunk mi is. Gyerünk, Peter!
- Mi? Én? Én nem mer... ÁÁÁ!
Sirius nemes egyszerűséggel meglökte Remus, aki ezáltal meglökte Petert, mire az leesett.
Csak egy másodpercen múlt, hogy James arrébb fordult, és a fiú nem rázuhant.
Miután mindketten feltápászkodtak, Remus utánuk ugrott, végül pedig Sirius is elhagyta az alagutat.

A teremben, ahova érkeztek, félhomály volt. A helyiség legtávolabbi pontjában egy ajtó körvonalazódott.
Az egyetlen fényforrás egy, a mennyezetre rögzített fáklyából érkezett. A világítás egy apró, kör alakú asztalkára vetült, amelyen ott volt egy réginek tűnő pergamendarab. A négy fiú egyből felismerte: a Százak Pergamenje.
Egyszerre indultak meg az asztal felé. Alig tettek egy lépést, amikor hirtelen az egész termet világosság borította el; az összes, falra szerelt fáklya meggyulladt, majd egy másodperccel később kialudt.
A teremre sötétség borult, aztán néhány, óriási, halovány arc jelent meg a levegőben, melyek test nélkül lebegtek a magasban, és kissé áttetszőek voltak, akár a szellemek. Őket azonban nem ezüstös, hanem aranyszínű derengés vette körbe.
Az egyik arc fáradtan ásított egyet.

- Joona, kérlek! Ne ásítozz! – szólt rá egy mély zengésű hang.
- Jól van, na! Évek óta most előszőr keltem fel – morgott a Joonának szólított.
- Fontos dolgunk van – jelentette ki az egyik arc, és Jamesék felé bökött az állával.
- Valóban!

A négy jóbarát ótzkodva nézte a lebegő arcokat. Végül James szólalt meg.
- Elnézést, de kik maguk?
A négy férfi, és a három nő arca egyszerre fordult feléjük.
- Mi vagyunk a pergamen őrzői – jelentette ki drámai hangon a középen lévő férfi. – Név szerint Abha, Viona, Joona – biccentett a három nő felé – Aesop Tiane, Kave és jómagam, Maleko – mutatta be végül a férfiakat is. – És nekünk kikhez van szerencsénk?
- James Potter vagyok. Ők pedig itt a barátaim, Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew.
- Én, szamár előre – motyogta az egyik nő, mire a mellette lévő felkacagott.
- És mi járatban vagytok itt, James Potter? – kérdezte Maleko, miután vetett egy figyelmeztető pillantást a nőre.
A fiú ránézett barátaira; nem tudta, hogy meg mondja-e az igazat, vagy nem. Nem sokáig kellett ezen töprengenie, mivel Sirius átvette a szót.
- A Százak Pergamenjéért jöttünk.

Az egyik nő – James emlékei szerint Abha – felvonta az egyik szemöldökét, majd alaposan szemügyre vette őket.
- Az őszinteség jó pont. De mi nem adjuk oda bárkinek a pergamenünket.
- A maguk pergamenje? – csodálkozott Remus. – Úgy érti...
- Úgy. Mi a Százak Tanácsának azon tagjai vagyunk, akik azzal lettek megbízva, hogy a pergament biztonságba helyezzék – bólintott Maleko.
- A pergamen ezen darabja rám volt bízva – mondta Aesop. James jobban szemügyre vette a férfi arcát. A szemei beesettek voltak, száját rövid szakáll ölelte körbe. – Hosszú ideig az eredeti rejtekhelyén maradt a pergamen, azonban sok-sok évvel ezelőtt egy hölgy átszállította ide. Azt mondta, ő nem szándékozok használni, csupán biztonságosabb helyre akarja helyezni. Azt kérte, a pergamen ne kerüljön az ő tulajdonába, mi pedig őrizzük tovább. Szóval, ha azért jöttetek, akkor ki kell állnotok a próbákat.

- Próbákat? – négy fiú egyszerre tette fel a kérdést.
- Bizony – nézett rájuk Abha ravasz mosollyal.
- Vállaljátok a négy próbát, ami akár az életetekbe is kerülhet, vagy pedig távoztok? – kérdezte drámai hangon Aesop.
A fiúk összenéztek, majd egyszerre válaszoltak.
- Vállaljuk.
- Remek – hallották még Abha hangját, aztán hirtelen minden elsötétült.

Amikor legközelebb kigyúltak a fények, három ajtóval találták szembe magukat.
A földön egy pergamen hevert, melyen rajta volt a feladatuk. Peter kézbe vette az irományt és hangosan felolvasta.
- A három ajtó közül egy vérengző fenevadakat rejt, a másik ajtón túl nincs semmi. A harmadik azonban tovább visz titeket a következő próbához. Melyik ajtót választjátok?
- Ennyiből nem lehet tudni – rázta a fejét Remus, és átvette a papírt, hogy ő is átolvassa a feladatot.
- Hát akkor tippeljünk – vont vállat James. – Sirius?
A fekete hajú fiú töprengve nézte az ajtókat, majd végül rábökött a középsőre.
- Legyen az – mondta.
Az ajtó felragyogott. A fiúk megindultak, hogy kinyissák, de ekkor a jobb oldali ajtó magától kitárult, a Remus kezében lévő lap pedig sercegni kezdett. Az írás, mintha csak láthatatlan kezek mozognának fölötte, folytatódott.
- Segítséget kaptok – olvasta fel a fiú a sorokat. – Az az ajtó, ami kinyílt, nem vezet sehova. Ezen kívül lehetőségetek van arra, hogy megváltoztassátok a döntéseteket.

- Szóval akkor két ajtó közül kell választanunk? – kérdezte Peter.
- Nem tök mindegy? – kérdezte Sirius. – Ugyanannyi az esélye annak, hogy jó ajtót választottunk.
- Nem – mondta Remus, összeráncolt szemöldökkel. – Nem mindegy.
- Miért? – kérdezte Peter.
- Mert akkor kevesebb esélyünk volt. Háromból kevés valószínűséggel találtuk el a jót – magyarázta.
- Szóval akkor most váltanunk kell? – kérdezte James, aki kezdte kapizsgálni a dolgot. – Mert két ajtó közül nagyobb eséllyel találjuk el azt, amelyiken tovább mehetünk?
- Azt hiszem – bólintott Remus.
- Én nem értem – mondta Peter, miközben zavartan tekintgetett az ajtók felé.
- Nem is kell – veregette vállon James, majd így szólt: - A másik ajtót választjuk!
A középső ajtó fénye megszűnt, ezúttal a baloldali ajtó kezdett el világítani, majd kitárulni.
A négy jóbarát elindult az ajtó felé. Amikor beléptek azon, egy réten, egy öreg kunyhó mellett találták magukat. Attól pár méterre egy kút állt, melyen egy agyagkorsó pihent.
Hátra fordulva észrevették, hogy az ajtó, amin bejöttek, eltűnt.
A házikó ablakában újabb utasítás várta őket.

- A kúton áll egy korsó, melybe vizet kell töltenetek. A vízzel teli kancsót el kell juttatnotok a házba. Azonban egyik tevékenységhez sem használhatjátok a kezeteket! – olvasta Sirius az útmutatást. – Ez könnyű – jelentette ki. – Csak meg kell találni a kiskapukat.
- Kiskapukat? – kérdezte James.
- Azokat. Nem használhatod a kezed? Használd a lábad!
- Vagy a pálcád – nézett rá Remus.
- Akár – vonta meg a vállát Sirius.

Odasereglettek a kúthoz, melyen a kancsó már várta őket.
- Hogy tudnánk lejuttatni a korsót? – kérdezte James.
- Vagy felhozni a vizet? – érdeklődött Peter.
Egy darabig még tanakodtak a kút mellett ácsorogva, mikor Peter ismét megszólalt.
- Várjunk csak! Azt nem írták, hogy a kútból kell vizet szereznünk.
- Valóban – bólintott Remus. – Aguamenti – szegezte rá a pálcáját a kancsóra, mire az megtelt vízzel.
- Akkor már csak oda kell lebegtetni – mondta James, miközben a kunyhót fixírozta. – Csak figyelni kell, nehogy kilötykölődjön a víz a kancsóból.
- Figyelj csak! – mondta Sirius és a pálcájával a vízre bökött. – Glaius!
A víz egy másodper töredéke alatt megfagyott.
- Szuper – jelentette ki James, majd ő is a korsóra szegezte pálcáját. – Vingardium Leviosa.

Lassan maga előtt lebegtette a kancsót, úgy sétált vele a kunyhóig. Három jóbarátja követte őt. Amikor az ajtóhoz értek, Remus lenyomta a kilincset, az ajtót azonban nem tudta kinyitni.
- Alohomora – mondta ki Peter a varázsigét, mire a bejárat feltárult.
A kunyhó ajtaja nem bevezette őket a házba, hanem egy sötét erdőbe juttatta a négy fiút.
A szél hangosan sustorgott a magas fák között, a távolban felvonyított egy állat. Egyetlen fényforrás az égen terpeszkedő hold volt, mely megvilágította a kis ösvényt, ami bevezetett a fák sűrűjébe.
Az ajtó, amin bejöttek, ismét eltűnt, nem volt visszaút.
James letette a kancsót a földre, és barátaival együtt nekiláttak, hogy megkeressék az útmutatást.
A távolban felhuhogott egy bagoly.
- Az mi? – kérdezte hirtelen Peter, és két fa közé mutatott. Azok közt egy emberalakot lehetett kivenni. A nyakán kötél volt, az egyik fáról lógott le.
- Na jó, húzzunk innen! – mondta Sirius, és társaival a nyomában megindult az ösvényen.

Hallották, hogy valami a nyomukban van. Futni kezdtek, ahogy a lábuk bírta. A távolban felhangzott egy nő rémült, kínokkal teli sikolya.
A közelben egy állat vonyított, mellettük mozogtak a bokrok. A kavicsos úton bogarak másztak mindenfelé, az égen hatalmas madarak röpködtek. A keserves sikoly ismét felhangzott, a négy fiú pedig csak futott tovább, miközben a szél egyre csak fújt és tépte a fák lombjait. Valaki hátborzongatóan falkacagott a közelükben.
A fák törzsét néhol vörösre festette valami, James nem akarta azt hinni, hogy vér.
Az egyik fáról újabb ember lógott, nyakán kötéllel.

James megállt, és kitette két kezét, hogy a barátait is megállítsa.
- Miért álltál meg? – kérdezte Sirius, aki láthatóan futott volna tovább.
- A Roxfortban vagyunk – jelentette ki James.
- Nem! Egy erdőben vagyunk, ami tele van hullákkal!
James megrázta a fejét.
- Nem, ez csak illúzió. Ha az erdő tele lenne rémisztő állatokkal, akkor azok már rég felfaltak volna minket.
- Hát, nem tudom...
- Csak hallgasd!
A fiúk füleltek és egy idő után feltűnt, hogy az egész zsivaj túl szabályos.
Vonyítás.
Huhogás.
Futás.
Sikoly.
Nevetés.
Vonyítás.
Huhogás.
Futás.
Sikoly.
Nevetés.
És így tovább. A bokrok szabályosan, hét másodpercenkét mozogtak meg és minden véres fa egy akasztott embert – vagy inkább bábot – rejtett.

Mikor a fiúk mindannyian megnyugodtak, egy másodpercre minden elsötétült, majd hirtelen kivilágosodott.
Ismét a teremben voltak, aminek végén ott állt az asztalka, rajta a pergamennel.
- Megcsináltuk! – kiáltott fel Sirius.
Minannyian elindultak a Százak Pergamenje felé.
James és Remus, akik legelöl haladtak már csak Peter és Sirius segélykérő hangját hallották a hátuk mögött.

Amikor megfordultak, a döbbeneten néztek barátaikra, akiket épp elnyelni készült a futóhomok.
- Futóhomok? – kérdezte James. – Hogy került ide futóhomok? Az előbb még nem volt itt.
- Most meg már itt van – közölte Sirius, aki egyre mélyebbre süllyedt a sárga porban.
- Segítsetek! – kérlelte Peter a barátait.
- Persze, máris, csak... Hogyan? – nézett James kétségbeesetten Remusra.
- De a pergamen... - kezdte Sirius.
James döbbenten nézett rá.
- Kit érdekel a pergamen? Remus, van valami ötleted? – fordult a sápadt fiú felé.
- Gyorsan! Gyorsan! – kiabálta Peter, akit már nyakig ellepett a homok.
- Várj már – mordult rá Remus. – A testlebegtető bűbáj az talán kiszedi őket onnan – mondta Jamesnek. – De nem vagyok biztos a varázsigében. Vagy a Locomotor, vagy pedig a Mobilicorpus. Mindkettő lebegtet, de...
- Akkor tök mindegy – jelentette ki James, és a pálcáját rászegezte Siriusra. – Locomotor!

Sirius felröppent, majdnem a plafonig, és amikor James megszüntette a varázst, akkor sem jött le.
- Ajjaj – mondta James. – Akkor a másik a jó varázsige.
Remus bólintott és Peterre szegezte a pálcáját.
- Mobilicorpus!
Peter kiröppent a homokból, és viszonylag szépen földet ért.
- És velem mi lesz? – kiabált le Sirius.
- Öhm... Finite incantatem! – szegezte rá a pálcáját Remus, mire a fiú hangos csattanással földet ért.

Ekkor megint megjelentek a halovány arcok.
- Ez gyors volt – jelentette ki Maleko, és elismerően végignézett rajtuk.
- De elbuktunk – morogta Sirius, miközben feltápászkodott a földről.
- Dehogy is – nevetett Joona. – Mind a négy próbát kiálltátok. Tiétek a pergamen.
- Várj egy kicsit, Joona! – pillantott a nőre Maleko. – Mire akarjátok használni? – nézett a fiúkra, akik zavartan összenéztek.
- Hát... Mi csak azt akartuk, hogy ne a mardekárosok vigyék el – vallotta be James.
- Ők csak rosszra használták volna – tette hozzá Peter.

A hét lebegő arc egymás felé fordult, és sugdolózva tanácskozni kezdett. Pár perc után visszafordultak a fiúk felé.
- Vihetitek – jelentette ki Aesop. – Ha használni akarjátok, akkor elég feltenni a kérdéseket a pergamennek, azon rajta lesz az útmutatás.
- Jó – bólintott Sirius, azonban mire ezt kimondta, a hét fej már eltűnt.

A pergamen abban a pillanatban, mintha csak gyufával gyújtották volna meg, lángra lobbant. A sötét tűz lángnyelvei közt a pergamenre vésődött négy név: Sirius Black; Remus Lupin; Peter Pettigrew; James Potter, majd lángok hirtelen megszűntek, a nevek pedig elhalványultak. A pergamennek láthatóan semmit nem ártott a tűz.

James hitetlenkedve az asztalhoz sétált, és felvette róla a Százak Pergamenjét.
A tárgyat, amit már szeptember óta meg akartak szerezni. Végre.
Ugyanolyannak tűnt, mint bármelyik másik, hétköznapi pergamen.

Visszasétáltak a csapóajtóhoz, majd megálltak alatta.
- Hogy jutunk fel? – kérdezte James.
- Így: Mobilicorpus – szegezte rá a pálcáját Sirius, mire James felröppent, és kiejtette a kezéből a pergament. Sirius direkt úgy lebegtette fel a fiút, hogy az jól beüsse a fejét.
- Au! Ez fájt, te idióta! – közölte James a homlokát masszírozva.
- Azért erre jobban kéne vigyázni – vette fel Remus a pergament a földről. Besüllyesztette talárja zsebébe, majd fellebegtette Petert és Siriust. Végül a többiek föntről őt is felvarázsolták.

A másik terembe James érkezett meg először. A fiú ráugrott az egyik asztalra, és csodálkozva vette észre, hogy nincs egyedül.
Rajta kívül négy másik személy tartózkodott a helyiségben, akik szintén meglepettnek tűntek.
- Potter! – nézett rá Lucius Malfoy. – Mi járatban erre? – kérdezte gyanakvóan, és előhúzta a pálcáját.
James is így tett, miközben Sirius érkezett le mellé.
- Semmi közöd hozzá – nézett James a mardekárosra. Sirius is elővette a pálcáját, míg Peter és Remus is leugrottak a csapóajtón.
- Van egy olyan sejtésem, hogy igenis van – nézett végig rajtuk Malfoy. – Szóval, ha nem akarjátok a szünidőt a Szent Mungóban tölteni, javaslom, hogy adjátok át azt, ami minket illet.
- Már miért illetne titeket? – kérdezte Sirius gúnyosan. – Mi szereztük meg, tehát a miénk.
- Gyerünk, átkozzuk már meg őket – morogta az egyik mardekáros Malfoynak.
- Várj még egy kicsit, Jugson. Hátha rájönnek, hogy jobban járnak, ha... - Lucius Malfoy már nem tudta befejezni a megkezdett mondatot, ugyanis Sirius halkan elsuttogott egy bűbájt: – Mucus ad Nauseam.
A szőke fiú orra tüstént megállíthatatlanul folyni kezdett.


- Lucius! – lépett oda hozzá egy lány. Jamesék látták már őt a könyvtárban, Catherynnek hívták, és hullámos barna haja volt, amit most kontyba tűzve viselt.
Malfoy letérdelt, és elejtette pálcáját.
- Hívjátok ide Scabiort és Gibbont! – mondta a lány a többieknek.
A fiú, aki az előbb már nagyon meg akarta őket átkozni, futva elindult kifele, valószínűleg az erősítésért.
- Lewis, te meg ne csak állj ott! – nézett rá Catheryn a hollóhátas sálat viselő szőke fiúra. – Intézd el ezeket, amíg megpróbálok segíteni Luciuson.

A Lewisnak nevezett ránézett a négy fiúra.
- Egyedül? – kérdezte, de azért rájuk szegezte a pálcáját.
- Könyörgöm, ezek elsősök! – kiabált rá a lány.
James megunta az egyhelyben ácsorgást, úgyhogy elindult kifelé. Barátai követték őt, a hollóhátas azonban megállította őket: rájuk szórt egy ártás, ami Petert találta el. A fiú összeesett.
- Na, jól van, kedves Lewis – nézett rá James. – Képzeld, az előbb egy tök jó bűbájt tanultam. Szívesen bemutatom rajtad. Mobilicorpus – szegezte rá a pálcáját, mire a fiú felreppent a levegőbe. – Gyerünk, már csak csiripelned kell és olyan leszel, mint egy nagyra nőtt madár – röptette a fiút össze-vissza.
Sirius mellette nevetni kezdett, és Remus, aki Petert próbálta feléleszteni, szintén elmosolyodott.
- Merlin szerelmére! – állt fel a lány Malfoy mellől. – Mindent a nőknek kell intézni. Stupor!
Catheryn rosszul célzott, az átok nem Jamest, hanem Siriust találta el. A fiú összeesett.
- Hé! – kiáltott fel James, és úgy röptette a hollóhátas fiút, hogy az neki menjen a lánynak, és fellökje. – Azt hiszem, ez lesz az új hobbim – nézett James Remusra nevetve. – Embereket fogok röptetni.
Még mielőtt visszafordulhatott volna az ellenség felé, eltalálta egy átok, és hirtelen elsötétült minden.