Load("//Life.dll");

print("Hello World!");

Minden egyes nap ugyan olyan volt: felkelni 5:30-kor, reggeli, fogmosás, öltözés, kocsiba ülni, beérni 6:30-ra a 15 perces út után. Valentine gyakran szokta nézegetni a többi autót, miközben egyik városból a másikba megy szüleivel. Megnézte a formájukat, márkájukat, színüket. Ezekben a pillanatokban szokott igazából az agya elindulni, ekkor szokott beütni a reggeli kávé. Agya ekkor szokott elkezdeni zakatolni, majd teljesen felébredni. Ezt honnan tudta? Onnan, hogy egy idő után mikor a járműveket nézte, akkor megjelent az autők előtt egy szimpla szöveg:

               LocalCar =   new Car(Brand.Car.get("BMW"), Color.Black, FormType.Normal);
               LocalCar.show();

egy szimpla kód, ami még nem is volt teljesen helyes, de hiába, csak most ébredezik.

Lassan haladtak előre, ahogy a nap felkelt. Egyik iskolát hagyták el a másik után percek alatt, ám ezek a percek éveknek tűntek számára. Éveknek, amiket azokban az Iskolában töltött: a megaláztatás; szégyenkezés; kiközösítés; pár tanár rosszalló nézése, miközben beírják az ötöst; látogatások sora az iskola pszichológusoknál. Az első kettő nem is igazán számított neki. Az első egy általános iskola, ahonnan harmadikban volt kénytelen elmenni. Nem értették meg őt a társai, volt aki egyenesen félt akkor tőle, főleg a lányok. A másodiknál már jobb volt a helyzet, ott csak békén hagyták, nem foglalkoztak vele, egészen az ötödikes "bakiáig", amikor is felhívta a menzán dolgozók figyelmét, hogy szabályzat rendeli elő, hogy minden tanuló számára biztosítani kell az étel melegítés lehetőségét.

Sokan próbálkoztak hasonlóval, szülők is, de senki nem járt sikerrel. Kivéve ő. Egy ügyvédet is lenyűgöző érvelést adott le az igazgatóságnak, majd a tankerületnek, végül egy hétre rá, mikor már hallani lehetett az "iskolai mende-mondát", a konyha dolgozóinak is átadott egy példányt. Egy szünetben írta meg az egészet, az alapján, amit anyja tanított neki. Másnap be is hívták a szüleit, meg őt. Megmutatták nekik a fogalmazványt, majd vártak. Apja, tanár lévén, ismerte a szabályzatot, és egyet értett fiával. Mikor anyja keze közé került, le sem téve a mobilt, el kezdte olvasni a szöveget. A feléig sem jutott, mikor meglepődve lerakta a mobilját, bocsánatot kérve kuncsaftjától. Nem szólt semmit, csak nagyra nyílt szemekkel olvasott. Mikor végzett, csak ennyit mondott: "Ez ellen nem lennék védőügyvéd, ahogy más se, főleg nem egy iskola pénzén", majd családját kivezetve kimentek az igazgató irodájából. Alig kellett három nap és az étkezőben egy mikrohullámú sütő jelent meg. Minden diák éljenezte őt, és jobban meg akarták ismerni. Itt volt a hiba: az emberek nehezen kezelik a hibás számításokat. Pár hétig lett neki pár barátja, még egy lány is közeledett felé, de ez egy hét alatt elszállt. A tisztelet megmaradt, de nem kedvelték őt. Így ott hagyta őket, ahogy a már ellenséges tanárokat is.

A harmadik iskola látványakor dobbant nagyot a szíve. Fel se fogta, hogy ott hagyta a gimnáziumot. A programozó kör, a matléták, sakk klubb... Mintha anyja a volánnál észre vette volna a fájdalmat fiában, így rá gyorsított.

- Nem kellett volna ott hagynod. Jól érezted magadat, nem? - Jött a nőtől a kérdés. Néha tényleg úgy érezte, anyja nem más számára, csak egy nő, aki életet adott neki, majd valahogy nevelte. Ezek ellenére nem érezte bizonyos pillanatokban "anyjának", csak egy ügyvédnőnek.

- Igen, jól éreztem magam a foglalkozásokon és az órákon, de ... - Itt tartott egy kis szünetet, össze kellett szednie gondolatait, hogy nekik is érthető legyen. - Egy "és" műveletet alkalmazva rá hamis volt az eredmény. Vagyis... Senki nem kedvelt engem. Abban a pillanatban, hogy rá jöttek, nem tudnak velem versenyezni, összefogtak. Kizártak, hiába jártam be, nem akartak a társaságukban látni, illetve meggyűlöltek.

- Nem bírtak téged. - Szólt az anyós ülésen ülő apja. - El kell ezt fogadni, lehet idővel megszerettek volna...

- Három év alatt volt rá idejük, nem? -  Erre a mondatra csend lengte be a járművet.

Kicsinyes volt? Talán. Vagy inkább tudta, mikor nem kívánatos személy. Mindig ugyanazok a jelek voltak: szem forgatás, karba tett kezek, lábfejek elfordítása tőle, levegőnek nézés, ingerült szavak, nagy hangerő, ráncolt homlok, elharapott szavak. Ezek a minták és különböző változataik mutatkoztak a körülötte lévők körében egy idő után.

A kocsi fordult egyet balra, majd egyenesen megállt az iskola előtt. A negyedik, illetve utolsó iskola a városban. Szinte már biztos volt, hogy az Eötvösben is elterjedt a pletyka róla, a híre. Általában, mikor az utcán járt, csak a felnőttek nem szokták megbámulni. Minden gyerek valahogy egyből észre vette a furcsaságát, vagy már hallott róla. Nem tudta elrejteni senki elől, ki ő valójában, vagy hogy mások minek hiszik őt. Már ő maga se tudta, melyik volt a valós opció.

Kinyitotta a gépjármű ajtaját, majd a csomagtartóból vállára vette a táskáját.
- Legyen szép napod! - Mondta édesanyja, mire kicsit realistább elköszönés  érkezett apjától:
- Éld túl a napot, és ne hagyd magad! Mutasd meg, nem olyan vagy amilyennek hisznek!

- Nektek is legyen szép napotok, szeretlek titeket! - Majd belépett az iskola kapuján.