Steven Universe - The Veteran and the Royality

4. Fejezet: Most már semmi sem lesz olyan, mint ami eddig volt...

*!

Mai nap is olyan, mint az előző.

Újabb küldetés, újabb elkapni való árulók.

Mint mindig.

Külön parancs alapján nem végezhetek velük, hanem Sárga Gyémánt elé kell vinnem őket. Szegények reszketnek, mint kő a vízesés alatt. Nem tudhatják, hogy azonnali kivégzés lesz a sorsuk, vagy az, ami a halálnál is rosszabb. Mikor beérek uralkodóm tróntermébe, ő már türelmetlenül élezi a körmeit trónján. Mikor elérek nagyjából a terem közepéig, Sárga Gyémánt intett, én megálltam a mögöttem húzott kövekkel együtt, a két oldalvonalon elhelyezkedő kvarc pedig megindult felénk. Elővettek egy-egy ékkő destabilizátort és visszaparancsolták a szökevényeket regeneratív alakjukba.

Ez sem különbözik a több naptól.

Uralkodóm ismét int az ujjával, ezúttal felém. Megindulok, majd a trón előtti lépcsőnél letérdelek, és várom, hogy felettesem megszólaljon.

-Ismét csak dicséretes munkát végeztél Obszidián. Igazán méltó vagy a nevedre. – itt ránéz a távolabb álló kvarcok egyikére – te, – mutat a jobboldalon lévőre – vidd az árulókat a kamrába, és készítsétek fel őket a fúzióra. Te pedig Jasper – az említett kvarc letérdel neve hallatán – az lesz a mai feladatod, hogy elkíséred Obszidiánt Rózsaszín Gyémánthoz. Fontos megbeszélni valót kell vele megtárgyalnom.

- Értettük. – Mondjuk kánonba, és azzal a lendülettel el is hagyjuk Jasperrel a palotát.

Ez már nem olyan, mint a megszokott.

Útközben nem voltam beszélgetős kedvemben és ezt Jasper is érezte. Nem akartam megint azt hallgatni, hogy „így meg úgy megérdemelték az árulók". Sajnáltam őket, de egyúttal saját magam irányába sem tudtam a dühnél többet érezni. Sok dezertálóval végeztem, még többet kísértem a halálba minden ellenvetés nélkül, és semmi megbánást nem tanúsítottam.

Végül is, engem ezért alkottak meg...

De ezen a napon, úgy éreztem, hogy nagy változás fog bekövetkezni. Ebben akkor bizonyosodtam meg, mikor megláttam, Rózsa Kvarc egy furcsán öltözött Gyönggyel septében hagyja el a Gyémánt palotát, és a vészhangok is egyből belengték a várost. Később tudtam meg, hogy Rózsa egy Földnek elkeresztelt bolygó miatt szembeszállt a Gyémántok akaratával, ezzel kirobbantva egy háborút. Egy háborút, aminek én is a részese lettem...Rózsáék oldalán...

Most már semmi sem lesz olyan, mint ami eddig volt...

- Obszidián, ébredj! – arra eszmélek fel, hogy Lapis paskolgatja az arcomat. Felülök és körbenézek. Steven kanapéján (félig lelógva róla persze) feküdtem, kezemben a kedvenc plüssömmel. Kótyagosan megfogom a fejem. Nem tűnt álomnak. Olyan volt, mintha átéltem volna újra azt a napot. Mintha megint ott lettem volna. Mintha....az lettem volna, aki régen...

*Ez a rész Mimicmaster írása!