𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

23: igazság

Mocorgásra leszek figyelmes a kora reggeli órákban és azt veszem észre, hogy a mellettem lévő részen valaki figyel engem és szüntelenül végig méri testem minden egyes porcikáját, így ruhán keresztül.

Pislogok párat, hogy szemem élesebben tudja befogadni azt, amit lát és végül Jungkook alakját vélem kirajzolódni, aminek kegyetlenül megörülök.

Lassan feltápászkodok fekvő helyzetemből ülőbe és Jungkook valamiért nagyon bánatosan bámul engem.

- Nem tudom emlékszel-e arra, amit tegnap mondtam, de beszélnünk kell. Muszáj.

- Emlékszem.

- Tae, az a helyzet... figyelsz te rám? – valójában a plafont bámultam és számoltam mennyi pók mászkál rajta.

- Szerinted mennyi pók él itt velem? – kuncogtam és képtelen voltam felfogni bármit is.

- Kérlek, ezek komoly dolgok lesznek.

- Jó figyelek. – igyekeztem az összes figyelmemet neki szentelni, de a pókok olyan édesek. Lehetséges háziállatként tartani őket? – Jó, már figyelek. – szólaltam meg még egyszer, ő pedig már csak szomorú arccal bámult engem.

- Szóval, az utóbbi időben, ami történt, azt szimplán képzelted. Nem Hoseok került szigorúbb intézetbe, hanem Te. Nem Hoseok ölte meg Jin-t és NamJoon-t, hanem Te. Nem Hoseok a bűnös, hanem Te. Taehyung, te tettél mindent. Őrizetben vagy, azon kívül pedig ebben a magánzárkában. Veszélyes vagy, mint másokra, mint magadra. Ezt a pár napot úgy mesélted, mintha nem is veled történt volna meg, pedig teljes mértékben te vagy ennek az egésznek a főszereplője. Sajnálom Tae.

Csendben hallgattam őt és próbáltam felfogni a kapott információt, de csak Jungkook kezén tudtam legeltetni a szemeim.

Hiányzott róla a gyűrű, amit neki adtam.

- Hol van a gyűrű, amit adtam neked? Hol van a fűszálakból fonott gyűrűm, Jungkook? – kiakadtam miszerint a kedvesem nem hordja a frissen kapott gyűrűjét.

- Taehyung. Nem hordhattam azt a gyűrűt. Ami ennél durvább, hogy nem fűszálakból összeeszkábált darab volt, hanem Jin és NamJoon gyűrűje. Te magad vallottad be. – elképedve figyeltem rá és néztem szája mozgását.

Meg akarom csókolni.

- De hisz Hoseok ölte meg őket! Nekem semmi közöm hozzá. – akartam volna magam elé emelni a kezeim, azonban a vicces pulcsi megakadályozott benne.

Kicsit ideges lettem, de hamar lenyugodtam.

- Bevallottál mindent. Az isten szerelmére, Taehyung, te tettél mindent, de ebben már csak az a betegesebb, hogy még így is piszkosul szeretlek. – túrt bele idegesen a hajába.

- Én? Az képtelenség. Hisz eddig meséltem neked. Mint hallottad, Hoseok volt az, és nem én. – szempilláimat rebegtettem meg és kedves mosolyt varázsoltam arcomra.

- Taehyung! Annyira gyorsan romlik az állapotod, hogy nem tudsz egy épkézláb mondatot összerakni, az nélkül, hogy ne legyen benne valamelyik képzeted a sok közül. Sérült az elméd, és már nem kis szinten.

- Yoongi majd megmondja nektek. Kérdezd meg tőle. – húztam fel orrom.

Hogy képes azt mondani, hogy hazudok?

- Yoongi csak a te fejedben létezik... és a festékek se tőle vannak. Szimplán bementél egy szobába és elvetted onnan. – válaszolta meg egyből a következő kérdésem is.

Ledöbbentem.

- Mi van még? – tettem fel kérdésem, bár úgyse tudok száz százalékosan figyelni, de talán jobb tudnom, mikre számítsak. – Várj! Fontosabb kérdés. Mikor kerülök így ki innen?

- Taehyung, nem akarok hülyeséget mondani, de ha így romlik az állapotod, akkor valószínűleg elég sokára. – még az apró reményfénysugár ott volt mellettem. – Ami körülbelül 10 és 15 év között mozog. – az a kevés remény is elúszott. – Minden attól függ, hogy a 8 év megfigyelés alatt miként teljesítesz és az utána következő kezeléseken hogyan fogsz haladni. Hosszú folyamat, de minden percében itt leszek, még akkor is, amikor már azt sem fogod tudni, hogy ki vagyok. Én itt leszek. – kezdett el keservesen sírni, és szívszaggató volt látni.

- Sajnálom Jungkook, hogy egy ilyen emberbe szerettél bele. Hogy minden mondatommal, cselekedetemmel, fájdalmat vagy csalódottságot okozok neked. Nem szándékosan, tényleg. De elmondanád, kérlek, hogy mi az, amiről még tudnom kell? – az ölemet bámultam, képtelen voltam felnézni rá.

- Elmondom, persze. Tehát, 18 éves voltál, amikor elkezdtél hozzám járni. Egy kölyök voltál, akinek nagyon durva dolgokon kellett keresztül mennie. Magadtól kerestél fel engem s jöttél hozzám, bár azt aláírom, nem nagy kedvvel. – mosolyodott el, gyönyörű az, ahogyan kimutatja, ha boldog. – Egyre többet jártál, mert szükséged volt rá. Már az elején is hajlottál valamilyen mentális betegség felé, de még csírájában elfojtottuk, legalábbis azt hittük. Nagyon nehezen nyíltál meg nekem. Az elején el se mondtad, hogy miért jöttél, csak azt akartad mindenáron, hogy segítsek.

- Miért mentem oda? – furdalt a kíváncsiság, mert az istenért se emlékeztem rá.

- A szüleid a szemeid láttára lettek öngyilkosok. A kádban találtál rájuk a házatokban. Haza érkeztél iskolából, kerested őket, szólítottad őket, de nem fogadtak a szokásos módon. A ház üres volt és te pedig nyugtalanítónak tituláltad, hisz nem szokott ilyen lenni. Körbe néztél a házban, végül a kádban feküdtek holtan és vérben ázva. Sokkot kaptál és napokig nem mentél iskolába. – törökülésben ültem a földön, és néztem őt. Ahogyan beszél, ahogyan formálja a szavakat, ahogyan levegőt vesz, ahogyan él. Csodás teremtmény. – Végül a tanár felkeresett téged, és azonnal kórházba vitt. Le voltál fogyva, sápadt voltál, és ami még rosszabb, hogy a szüleid még mindig ott voltak. Borzalmas szag lengte be a házat, de te csak ültél ott, és amikor kérdezték, hogy miért nem szóltál senkinek azt válaszoltad, hogy ők mondták neked, hogy vigyáznod kell rájuk. Azonnal bent fogtak a kórházban. Két teljes hetet töltöttél ott, a szüleid temetésére pedig kivittek onnan. Az összes vagyonukat te örökölted, azonban mégis olyan körülmények között akartál élni, ami nem fényűzés volt. Saját mondásod szerint, nehogy te rád is az a sors találjon, mint rájuk. A kórházban folyamatosan azt papolták neked, hogy kellene egy pszichológus, aki segít ezen átvergődni, és így jöttem képbe én. – fejezte be mondandóját, és felém fordult, ugyanis közben le tudott nyugodni és ő is leült mellém. Legalább már nem járkált fel s alá.

- Ez az én történetem? És hogy folytatódik? Meséld el. Mármint ezek után. Amik most vannak. Mi lesz velem?

- Ez mind a jövő zenéje. Azonban egyet megígérek neked, bármi is fog történni, én mindig veled leszek. Számíthatsz rám és legfőképp megbízhatsz bennem. Szeretlek. – ráhajolt ajkaimra sajátjaival és csókolózás közben könnyeit potyogtatta.

- Miért sírsz? Nem vagy boldog? – akadt fent szemöldököm a meglepődöttségtől.

- A legboldogabb ember vagyok, csak fáj, hogy akit szeretek, ilyeneken kell, hogy keresztül menjen. – arcomat fogta bal kezével és mélyen íriszeimbe nézett.

- Semmi baj, abszolút nem érzek fájdalmat, bárhogy tűnik is. Csak az elmém egy kicsit humorosabb, mint neked. Szeretlek. – viccelődtem vele, nem akartam, hogy ez a hangulat rá ragadjon.

- Ne vicceld el, ezek komoly dolgok. Én is szeretlek, te bolond. – majd újra megcsókolt.