Russian [befejezett]

A fiú, aki túl sokat tudott

Nem kaptunk enni. Se inni. Furcsáltam is, hiszen mindennap kaptam két zsömlét egy bögre teával, ha pedig továbbra szomjas lettem volna, mindig kopognom kellett az ajtón s adott egy pohár vizet. De most, mióta Igor itt van nem kaptunk se zsömlét, se teát, se vizet. Hiába kopogtam az ajtón, nem felelt. Nem is jött tegnap se többet, s eddig se mutatkozott, pedig a Nap már régen felkelt.
-Tanya-suttogta nekem Igor, a száradtságtól kirepedezett szájával-nagyon szomjas vagyok.
-Elhiszem, Igor elhiszem, de már mióta itt törömbölök. Nem érkezik válasz-néztem rá sajnálattal és megértéssel. Tudom milyen érzés lehet neki, hiszen az első napokban én is ugyanígy szenvedtem, de mivel én már régebb óta vagyok itt, megérettem ehhez hasonló(vagy durvább) dolgokra is.
Igor egész éjszaka nem aludt egy szemhunyásnyit sem, velem egyetemben. Végig azt próbálgattuk, hogy hogyan lehet innen kijutni. Még az ordibálással is próbálkoztunk, mert Anonymus, mikor besötétedett elhajtott innen az autójával és csak ma pirkadatkor jött vissza. Addig újra megpróbáltuk, immáron ketten, kitépni a rácsot, kirúgni az ajtót, de minden hiába volt. Senki nem hallotta a hangunkat, a vasajtó meg se moccant, valamint a rácsok is azt mondták, jó ott nekik, ahol vannak.
Az idő ma rossz volt. Esett, fújt a szél és még köd is volt, ezért homály borult az elhagyatott, sivár helyre. A kedvünkre is rányomta a bélyegét: én a sarokban gubbasztottam és folyamatosan sírtam. Nem tudtam parancsolni a könnyeimnek, ők megmakacsolva magukat egyfolytában hulltak a szemeimből. Igor pedig az ablaknál állt s bámult ki rajta, az égboltot kémlelve.
-Megfognak minket valaha találni, Tanya?-fordult hirtelen felém. Hangja gyenge volt és erőtlen.
-Persze-töröltem le a könnyeimet, majd egy halvány mosolyt is megeresztettem felé, ezzel tartva benne is és magamban is a lelket.
-Akkor jó-mondta és visszatért az ég szemléléséhez.
Egyszer egy ismerős hang ütötte meg a fülemet: a zárnak a kattanása. Megdörzsöltem az arcom és óvatosan felálltam. A gondolatom beigazolódott, az ajtó kinyílt, mögötte meg állt Anonymus. Hirtelen megpillantottam a kezében lévő dolgot: nem zsömle volt, s nem is tea. Jobb kezében erősen markolt egy pisztolyt. Nem volt nagy. Kis kicsinyke pisztoly volt, de tudtam, hogy az is képes egy lövéssel arra, hogy az ember holtan essen össze. Imádkoztam. Imádkoztam, viszont legmélyen jól tudtam, hogy felesleges. Most mindketten meghalunk. Mérges voltam, nagyon mérges. Anonymusra, hogy ezt tette/teszi velünk. Anyáékra, hogy elengedtek Moszkvába, egyedül. A rendőrségre, hogy még nem találtak meg minket. De legfőképpen magamra voltam mérges. Magamra, hogy nem voltam elég erős, ahhoz hogy élve kijussak innen és megmutassam mindenkinek, aki aggódott értem, hogy "itt vagyok! Jól leszek! Túléltem!". Nem mondhattam el ezeket a szavakat. 19 évesen, egy sötét, Isten háta mögötti helyen kell meghalnom, egy kicsinyke pisztoly kicsinyke golyója által. Úgy döntöttem, hogyha már ez a sorsom akkor emelt fővel viselem, minden egyes percét. Így hát bátran, tüzes tekintettel néztem Anonymus szemébe, aki rápillantott a remegő Igorra, aztán tekintét az enyéimbe fúrta:
-Sajnálom, de túl sokat tudott-szólt s meghúzta a ravaszt, mire Igornak először megakadt a torkán a levegő, aztán a földre rogyott.
-Búcsuzz el tőle, egy óra múlva vissza jövök érte-szólt oda nekem, azzal kiment a szobából. Bőgve rohantam a mozdulatlan Igor mellé. Fejét a ölembe fektettem úgy néztem le rá:
-Igor, hallasz engem?-kérdeztem mire ő óvatosan bólintott-rendben, minden rendben lesz, oké? Meggyógyulsz, s ahogyan beszéltük együtt jutunk ki innen! Élve! Hallod Igor?!-sírtam.
-Tanya. Csak éldd túl-suttogta, aztán lehunyta a szemeit. Örökre.
Az én könyvtári barátomból, úgy szállt ki az élet, mintha nem is lett volna. A haját simogatva pusziltam meg a homlokát:
-Kijutok! Ígérem!-mondtam neki, de ezt ő már nem hallhatta. Itt nem hallhatta. Viszont tudom, hogy valahova eljutottak hozzá szavaim, s elmosolyodott rajta, majd mondott még egy utolsó jó tanácsot: "addig is légy jó."
Ezt lökte oda nekem az első találkozásunkor. S tudom, hogy ha még mondhatott volna valamit utoljára, akkor ezt mondta volna nekem.
"Addig is légy jó"
Jó leszek, Igor!