Russian [befejezett]

Segítség, elraboltak!

Ha tudtam volna...
Ha tudtam volna, hogy a mai napom nem lesz a szokásos és késő délután az egyetemről már nem jutok haza..
Ha tudtam volna mindezt, reggel fel se kelek s el se megyek a biztonságot rejtő otthonomból.
De nem tudtam. Sejtésem sem volt. Még egy rossz előjel sem. Semmi.

A napom úgy indult mint bármelyik másik. Felkeltem, megreggeliztem, lezuhanyoztam, felöltöztem és indulásra készen álltam meg a tükör előtt. Mielőtt kiléptem volna a házból, meglestem milyen idő van odakint. Esett. Szuper. Elkezdődött a legutáltabb évszakom: az ősz. Borongós, sötét, nyomasztó idő; szél és eső. Sok eső. Most is úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Magamhoz vettem az esernyőmet s úgy indultam neki a rossz időnek. Az egyetem nincs messze az albérletemtől, most mégis egy örökkévalóságnak tűnt az egyik fedett helyről eljutni a másikig. A farmerom lábszár részén sár foltok húzódtak, annak következtében, hogy jó párszor beltrappoltam egy-egy pocsolyába.
Rohadj meg eső-szidtam magamban az időjárást. A 10 perc sétám, 1 órának tűnt, de mégis elértem az egyetemet. Fellégezve léptem be a szárazságot és melegséget nyújtó épületbe. Az is megnyugvást hozott, hogy körbe pillantva a diákok 70 %-a szintúgy csatakosan, vizesen és sárosan jàrkált, mint én. A lépcső felé vettem az irányt, hiszen az első órám az egyik emeleti előadóban volt. Mikor beléptem a kis terembe már mind a 6 csoporttársam ott volt. Leültem Angelika és Valeria mellé(időközben velük összeismerkedtem), majd a jegyzetfüzetemet elővéve vártam Mrs. Inowishkiya-ra a csoportvezetőnkre. A 60 év körüli, vállig érő, barnás/őszes hajú, vékony, szemüveges nő meg is érkezett. Pontban 10:00-kor.
-Rendben van kedves pszichológia hallgatók!-csapta össze a tenyerét izgatottan-ma lesz mindenkinek az első gyakorlata, remélem várják már és kellően fel is készültek rá!-szólt megnyomva a mondat utolsó részét, jelezve annak fontosságát-remélem mindenkinek él még az emlékezetében a pontos cím ahová mennie kell, mert ha nem, óra végén jöjjön ide hozzàm és mégegyszer, ámbár utoljára elmondom neki! Világos?-nézett körbe a szemüvege mögül, mi pedig helyeslően bólintottunk-nagyszerű! A mai órán azt fogjuk megvitatni, hogy hogyan lehet egy olyan női személyen segíteni, aki szexuális zaklatás áldozata lett!-szólt majd elkezdtük az órát.
Nagyon izgatott voltam én is, hiszen ma megyek, este 8-ra Moszkva egy, külvárosi börtönébe a gyenge lelkű rabokhoz. Izgatott vagyok, ugyanakkor viszont kicsit tartok a dologtól. Mert így elsőre gyakorlatra menni egy börtönbe, nem kispálya, de megbírkozom vele. Jobban mondva meg kell bírkoznom vele. Mrs. Inowishkiya nekem osztotta ki ezt a feladatot. Nem tudom, hogy azért, mert a névsorba így következett, vagy azért, mert bennem lát annyi tartást és tehetséget, hogy ezt megcsináljam. Hogy kicsit herrgeljem és bíztatsam magam, az utóbbit mondogatom folyamatosan.
Ma nem beszéltünk meg találkozót Igorral sem, hiszen ma ő is gyakorlatra megy, valami menő céghez, így inkább ő is suli után siet haza, hogy lelkiekben felkészítse magát, ahogyan én is. Tegnap ültünk be egy kávéra, akkor sok sikert kívántunk egymásnak, holnap meg remélem, hogy a pozitív gyakorlatunkat meséljük el a másiknak.

Mikor vége lett 5-kor az utolsó órámnak(ez a leghosszabb napom, a szerda) fáradtan és kimerülten hagytam el az egyetem épületét. Odakint már nem esett az eső, viszont a szél iszonyatosan fújt s már sötédedni is elkezdett. Félhomályban indultam haza. Körübelül az út felét tehettem meg, mikor úgy éreztem, hogy valaki követ. Megtorpantam és óvatosan hátra fordultam. Nem volt mögöttem senki sem. Az egész környéken egy árva ember sem lézengett. Csak ezért nem szeretem ezt az útszakaszt: mert nem forgalmas. Vállat vonva indultam tovább: csak paranoiás vagy-gondoltam magamban. Már messziről láttam az ablakomat, amikor is hátulról elkapott valaki. Kesztyűs kezét a számra tapasztotta, hogy ne tudjak sikítani. Minden erőmmel próbáltam őt eltolni/rúgni magamtól, de sikertelenül jártam. A fejemet hátra-hátra csaptam, azt remélve sikerül úgy lefejelnem, hogy megszédüljön addig pedig elmenekülhetek. Nem sikerült.
Utolsó dolog amire emlékszem, hogy egy kendőt nyomott az orrom alá, ami kloroformmal volt átitava. Mikor feleszméltem, hogy mi is ez, próbàltam nem venni levegőt, de már késő volt. A triklórmetán jellegeztes szaga elkábított, én pedig ájulva hulltam a támadóm kezei közé.