The robbit

Egy félszemű ork és kobold csapda

 Telihold járt el a Bakacsin-erdő felett, mikor az árnyak megmozdultak. A sötét törzsek között egy apró, fekete csuhás alak osont el, majd az ösvény mentén megállt, hallgatózott. Fejéről kissé hátracsúszott a fekete szövetcsuklya, mikor egy varg vonításra riadtan nézett körbe. Kezeivel zöld mellénye belső zsebeiben kutatott egy tőr után. Tünde penge volt, most halovány kéken izzott, ami egyet jelentett a hírvivő hobbitnak; orkok vannak a közelben.
 Zuzmódombi Mordena azok közé tartozott, akik elmondhatták magukról, hogy a fajtájuknak az átlag termetét sem érik el. Igen apró és törékeny alkat volt már gyermekkora óta, de hobbitnak megfelelően szívós és gyors, ami kifejezetten nagyobb előnyben részesítette az ellenségeivel szemben. Mogyoróbarna, gödör haja most a homlokához tapadt, gesztenyeszín szemei páni félelemmel fürkészte a sötétet. Szeplős arcára sarat kent, bár az eddig megtett út pora is jól elfedhette volna a rosszakaró szemek elől. Kezében megremegett a tőr, ami már erősen izzott. Bár, ezt a tőrt sem nevezném ám tőrnek, inkább volt egy vajazókés, amit septiben dobtak oda neki az asztalról a tündék, védelem gyanánt az útra. Thranduil az első pillanattól kezdve nem fűzött reményeket a hobbit hosszú életéhez, Mordena eddig erre sikeresen rácáfolt.
 Hatalmasat sóhajtott, majd az árnyakat követve, az istenekért imádkozva kilopakodott a tölgy takarásából, de egy közeli vonításra rohanni kezdett. Egy különálló, félszemű ork eredt a nyomába, aki leszakadt a csapattól. Fekete vargja csak fújtatott az apró teremtmény után, lelketlen szemei gonoszságtól csillogtak, akárcsak gazdájáé. Mikor a hobbit kitért előle, le az ösvényről, az ork sötét nyelvén káromkodva követte az ösvényt. Pontosan tudta, hogy hol fog kiérni a félszerzet, hol keresztezik egymást útjaik, így csak ment tovább.
 Mordena vaktában rohant, mindent elfeledve, s nem nézett hátra. Útját elzárta a folyó, amibe jobb volt nem beleesni, de egy gyökér ezt máshogy gondolta. A hobbit hangosan csattant a földön, táskájában összegyűrődtek a levelek és a tekercsek, majd kóválygó fejjel hamarosan a levegőben lógva találta magát. A félszemű ork a grabancánál fogva emelte fel, és különös módon csak megfigyelte az apró lényt.
- Szóval így néz ki egy félszerzet! – Morogta magában a sötét nyelven, majd felrázta a zsákmányát. Csúf, hegekkel teli arcára gonosz vigyor szökött, majd megnyalta az alsó ajkát. A fekete varg hangosabban morgott, és megpróbálta elkapni a levegőben kapálódzó teremtményt.
Az ork ezúttal a közös nyelven szólalt meg. – Nem kapálóznék a helyedben!
- Oh... I-igen? – Kérdezett vissza halkan Mordena, majd lopva menekülő utat keresett tekintetével.
- Keletre pókok vannak – közölte egyszerűen az ork, s hangjából kissé kihallatszott, hogy nem beszéli jól a közös nyelvet. Végül is, nincs rá szüksége. – Északról és délről ne is várj segítséget! Nyugatra pedig... - A sötét nyelven káromkodott egyet, majd kajánul nézett a hobbitra. – Nem mintha tisztába lennél az irányokkal!
Mordena válaszul csak mormogott valamit magában, majd megpróbált szabadulni. Az ork csak erősebben tartotta.
- Honnan jöttél? És merre tartasz? – Hirtelen elengedte a zsákmányát egy olyasfajta arckifejezéssel, mint mikor az éhes oroszlán szemléli az apró szurikátát, ami még a fél fogára sem elég.
- E-ezt pont egy orkkal nem fogom megosztani! – Kiáltotta enyhén reszkető hangon a hobbit, majd megszorította a kezében tartott tőr markolatát. A fekete varg majdnem nekiugrott, hogy széttépje, de az ork visszafogta.
- Ha megakarod tartani a nyamvadt kis életed, igenis elmondod, félszerzet! – Rivallt rá élesen a félszemű, majd közelebb vezette vargját a hobbithoz, s lassan járkált körülötte.
 Mordena épp futni készült, mikor egy fekete nyílvessző az ork fejét pár ujjnyival elvétve a mögötte álló fába fúródott. A hirtelen meglepettségét kihasználva rohanni kezdett, egy pillanatot sem vesztegetett el, és addig futott, amíg ki nem ért az erdőből.

 Hajnalodni kezdett, mikor elérte a Köd-hegység lábát. Tekintetével a távoli erdő szélét fürkészte, hátha talál ellenséget. A láthatáron összefolyt a kék és a zöld, sehol nem látott sötét foltokat, amik erre utaltak volna. Szemeit összehúzva végül jobbnak látta, ha most elindul, s a hegységben pihen meg. Ugyan Völgyzugoly nem volt már olyan messze, de kimerült volt, és nem tudta volna tovább folytatni az utat, még ha a kapu előtt is járna.
 Nekiveselkedett hát a hegylábnak, és délben már egy barlangban gubbasztott, valahol a hegygerinc aljában. A kővájatban semmi nem utalt arra, hogy bárki más élne itt, bár tudta, hogy a hegy barlangjai ritkán lakatlanok. Fekete köpenyét leterítette az enyhén homokos talajra, majd egy sziklának döntötte a táskát párna gyanánt. A bejáratot kémlelve oldalára fordult, és elgondolkodott a félszemű orkon.
 A szél zúgása hamar álomba ringatta, egyigazán édes álomba. Egy gyermekkori emlékében táncolt a bátyjában,Völgyzugolyban a tündék egyik ünnepélyén. Énekeltek és ittak, beszélgettek,nevettek, majd a tündöklő csarnokba betört egy ork horda, a félszemű vezetésével. Mordena felriadt, ijedtében körbenézett.
 Egy hangos nyikorgás ébresztette fel valójában, amit a barlang talaja adott ki. A hobbit gyorsan felpattant, vállára vette a táskáját, magára kanyarintotta a köpenyét és megpróbálta elérni a kijáratot. A szikla azonban megnyílt alatta, a homok miatt pedig lecsúszott egyhosszú, kanyargós és erősen lejtő alagútba, majd keményen érkezett a hátára.Ahogy kóválygó fejjel körbenézett, és próbálta felfogni, mi is történt, néhány kobold gyűlt köré.
 Mert a barlang nem volt más, mint egy kobold csapda, és amiben feküdt, az egy hatalmas, korhadó deszkákból eszkábált kosár volt. Felette már nem is látszott az alagút, amin keresztül leesett, csak a halvány fáklyák fénye, amik a hidakat és a platformokat jelezték.
 Mordenába lassan visszatért az élet,főleg mikor egy nyálkás, undorító kéz ragadt meg és rántotta talpra, majd elkezdte húzni. Egyre több kéz csatlakozott az előzőhöz, majd a hobbit arra eszmélt fel teljesen, hogy valamilyen fényes hely felé rángatják, ahonnan furcsa, de kellemesen abszurd zene szólt. Hirtelen húzta elő a mellény rejtett zsebéből a tőrt, majd megpróbálta kivágni magát a koboldok köréből. Aki távolról figyelte,csak azt láthatta, hogy ezer és ezer sápadt, ronda pofájú lény nekiront egy fekete árnyéknak, aminek a kezében serényen forgott az apró tőr, kék fénnyel beterítve a lengőhidat. Mikor valamennyire kitisztította magának a teret, más megoldást nem látva kimászott a kötél túloldalára, majd levetette magát a fekete mélybe.