Álomból valóság

779 36 0
                                    

Arra ébredtem hogy a takaró a földön hever és fázok.
Szemeimmel pásztáztam hogy mennyi lehet az idő,homályosan láttam de annyit sikerült leolvasnom az óráról hogy még van egy órám kelésig.
Reméltem hogy újra abban a csodálatos álomban találom magam de sajnos nem így lett.
Háromnegyed hétkor keltem, rendbe raktam magam,felvettem ami elsőnek a kezem ügyébe akadt, reggeliztem és indultam is.
Gyalog járok iskolába..megvan a jogsim de egy szörnyű tragédia miatt nem ülök volán mögé.
Már hozzá szoktam hogy sétálok.
A suliba érve a megszokott dolgok fogadtak, a padom, a székem amin a nevem szerepelt.
Leültem és beraktam a fülhallgatót a fülembe, kizártam a világot.
Csak rá akartam gondolni, a szemeire,a telt ajkaira, a gyönyörű testére amit nem tudok kiverni a fejemből.
Azon kaptam magam hogy eltelt a nap, és csak rajta járt az eszem.
Ma megkeresem, többet akarok tudni róla.
Tudtam hogy hol van a kollégiumja de azt nem meddig vannak az órái.
Elindultam a kollégium felé és azon tanakodtam mit mondhatnék.
Hogy kezdjem..miért jöttem..
Kérdések ezrei jelentek meg a fejemben de már ott álltam az ajtóban a megválaszolatlan kérdésekkel.
Beléptem és odamentem a portás nénihez.
-Jó napot kívánok!  Egy lány után szeretnék érdeklődni, a keresztnevét tudom csak..
-Jó napot! Mi a kishölgy keresztneve?
-Hope.
-Hmm..na nézzük csak..igen megtaláltam.. Clark Hope,harmadik emelet 405-ös szoba.
-Nagyon szépen köszönöm -mondtam mosolyogva

Szedtem a lábaimat, kettesével vettem a lépcsőfokokat.
Izgultam, de vártam is hogy újra lássam.
Ott álltam az ajtó előtt, kopogtatni akartam de nem tudtam mit mondjak és hirtelen nyílt az ajtó.
Velem szemben állt Hope, aki lehetséges hogy az egyetlen reményforrásom.
Lefagytam, ahogy ő is.
Álltunk egymással szemben és néztünk egymás lelkébe.

-Szia. -nyögtem ki nagy nehezen
-Szia. -válaszolt vissza mosolyogva
-Ööööhm..lenne kedved eljönni velem valamerre?  Vagy már van valami más programod? -mondtam zavarodottan
-Szívesen elmegyek veled bárhova. -mosolygott és teljesen elolvadtam a mosolyától
-Aaakkor menjünk.
-Menjünk

Elindultunk, de igazából nem is tudtam merre menjünk.
Csak kettesben akartam vele lenni.
Csendben sétáltunk egymás mellett.

-Gyönyörűek a szemeid. -törte meg a csendet
-Köszönöm szépen. -mondtam kislányos zavarral
-Édes vagy amikor zavarba jössz.

Nem mondtam semmit csak mosolyogtam az orrom alatt.

-Hope..
-Igen Frida?
-Öhm..nem is tudom hogy kérdezzem..
-Csak tedd fel
-Rendben..szóval lenne kedved randizni velem? -belenéztem azokba a gyönyörű barna szemekbe
-Miért ez most nem az?
-Ez..hát nem is tudom..ez az?
-Igen. -mondta határozottan egy óriási mosollyal az arcán. -Én már egy csomó mindent meséltem magamról de a neveden kívül és azon hogy milyen gyönyörűek a szemeid nem tudok semmit sem rólad.
-Húúú..nem is tudom mit tudnék mesélni magamról..
-Mindent ami csak eszedbe jut
-18 éves vagyok, nem tudom mit akarok kezdeni az életemmel. Van két kutyám. A szüleimmel élek. Nem volt még kapcsolatom. Elég furcsa életem van..hmmm hát kB ennyi
-Na és testvéred nincs? -megfagytam a kérdés hallatán. -Bocsánat, valami rosszat kérdeztem vagy mondtam?
-Nem csak.. -sós nedvek kezdtek hullani a szemeimből, Hope magához ölelt
-Shhhh..nincsen semmi baj. Gyere üljünk le. -leültünk egy padra és csak öleltem. -Jobban vagy már?
-Egy picit.. -mondtam szipogva,majd kezdtem..
-Volt..testvérem..
-Mi történt? 
-8 éve veszítettem el.. A szülinapja volt, a 18.-ik. Fáradt voltam és megkértem hogy vigyen haza a bulijából.. Esett az eső..az autó kicsúszott és baleseteztünk.. Én túléltem..de a nővérem nem..
-Úristen..sajnálom..annyira sajnálom..
-Nyolc év telt el azóta hogy láttam..de még most is olyan nehéz elfogadnom hogy ő már nincs többet..
-Elhiszem..gondolom közel álltatok egymáshoz..
-Nagyon közel..
-Hmmm.. És mi történt utána?
-Magamba zuhantam..egyre csak mélyebbre..nem volt számomra fény..
-Frida, nézz rám. -fogta meg az arcomat és maga felé fordított
-Én itt leszek neked. Számíthatsz rám. Segítek neked mindenben, bízz bennem. -a homlokát az enyémnek döntötte
-Bízom benned -mondtam suttogva

Nem bírtam ki..megcsókoltam.
Nem érdekelt hogy mi lesz a következménye..érezni akartam Hope ajkait.
És ezerszer jobb volt mint álmomban.
Azok a méz édes puha ajkak amik tökéletesen egybeforrtak az enyémmel..
Perceken keresztül csak csókolóztunk, megállt körülöttünk az idő..

Light in the darkness Where stories live. Discover now