Kinyitottam a szemem. A fejem Daniel mellkasán pihent, karja lazán átkarolt. Óvatosan felemeltem a fejem, nehogy felébresszem. A picinyke ablakon beszűrődött odakintről a fény. Reggel van.
-Te mit csinálsz?-dünnyögte Dan mèg félig álmában.
-Reggel van. Valahogy kikéne innen jutnunk, anyáék már biztosan aggódnak.
-Oh nein, nein! Entschuldigung, entschuldigung! Ich habe verstossen, entschuldigung!-hallottuk az ajtó túloldaláról a tegnapi nő hangját. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, Natasha és anya rontott be rajta. A földön ülve néztünk fel rájuk. Anyára, Natashára, a mogorva hölgyre és két rendőrre.
-Óó hál'istennek megvagytok. Nincsen semmi bajotok? Mutassátok magatokat-szaladt oda hozzánk azonnal a két aggódó szülő. Anya szorosan a karjaiba zárt majd a fülembe súgta:
-Soha többé nem hagylak egyedül.
Megkönnyebülten viszonoztam az ölelését, majd feltápászkodtunk s kimentünk a szobából. Natasha még odaszólt valamit a nőnek, aki nem értette, mert csak mosolyogva bólogatott. Lehet nem ártana megismerkedni az angolollal és a fuck you kifejezéssel.
Csendben lifteztünk, anyáék nem kérdeztek semmit és mi sem mondtunk nekik semmit. Danielre pillantottam, aki engem nézett. Találkozott a tekintetünk s azthiszem magunkban egy kicsit realizáltuk ezt az abszurd történetet, mert egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Egymásra támaszkodva vihogtunk, egyszerűen nem bírtuk abbahagyni. A szememet törölgetve néztem fel rá:
-Mégis mennyi volt erre az esély?-kacagtam folyamatosan.
-Foggalmam sincs-ekkor újra kitört belőlünk az eget rengető nevetés. Szerintem ha valaki így hétfő délelőtt aludni szeretett volna, nem nagyon tudott. Betöltöttük az egész hotelt a jóízű vihogásunkkal.
-Ashely, te meg hol voltál?-szaladt oda hozzám Lily rémülten, mikor beléptem a szobánkba.
-A portásnő bezárt minket dolgozni-mondtam neki mosolyogva.
-Úristen! De..de ugye jól vagy?-kérdezte még mindig remegve az idegességtől. A húgommal nagyon szoros a kapcsolatom. Már egészen kicsi korunk óta kialakult köztünk ez a megmagyarázhatatlan kapocs. Nem csak a testvért jelentjük egymás számára, hanem a legjobb barátnőt is. Más lányokkal ellentétben mi sosem vitáztunk egy felsőn, egy poszteren vagy éppen a fürdőszobán. Boldogan osztottunk és osztunk meg máig napig mindent egymással, legyen az egy tárgy vagy egy hír. Mindketten megőrülnénk ha a másikkal történne valami. Anya a munkája miatt nincs sokat otthon, így egy kicsit magunkra vagyunk hagyatkozva. Én készítek neki reggelit, én viszem el az iskolába és én is megyek érte. Ott voltam élete minden fontosabb pillanatában. Imádom a húgomat, nem cserélném el őt senkiért és semmiért. S úgy érzem, ezt ő is ugyanígy gondolja.
-Persze hogy jól vagyok-mosolydtam el majd a karomba zártam-viszont farkas éhes vagyok, úgyhogy megdobhatnátok valami kajával-rondított bele az amúgy idlli pillanatba. Vagyis nem én, hanem a korgó gyomrom.
-Van minibár-vigyorgott rám Lily. Oldalra pillantottam és valóban ott állt a mini hűtő az ágy mellett. Odarohantam és kitártan a fridzsider ajtaját:ropi, csoki, cukor, nyalóka, chips, üditők, víz. Mindent amit megkívántam kivettem belőle és lepakolt az ágyra. Anya, Lil és én körbe ültük, majd elkezdtünk ebédelni.
-Meddig kell még itt lennünk?-nyöszörgött Lily mellettem. A városnézés a mai napon kezdetét vette. A brandenburgi kapu előtt álltunk, nézve a szobrok jellegzetes alakját-hé Ash, itt vagy? Hahhó-rázta meg előttem aprócska tenyerét ezzel kizökkentve a gondolataimból. Hazudnék ha azt mondanám, nem Danielről filozofáltam. Lazán állt, zsebredugott kézzel az anyukája mellett. Barna haja egy kicsit belelógott, az amúgy gyönyörű tengerkék szemébe. Világosbarna Dorkos bakancsot viselt, hozzá illő kabáttal. A ruhadarab eltakarta amúgy szép, szálkás felsőtestét.
-Mi? Jaj, persze megvagyok-pillantottam rá gyorsan a húgomra, mielőtt észrevenné, miben(kiben) vesztem el annyira. Már késő volt, kiszúrta. Odanézett a diadalív előtt álló fiúra majd vissza rám:
-Mi történt tegnap abban a vasaló szobában?-kérdezte gyanúsan, az arcomat fürkészve.
-Lily, te megvesztél? Maradj már csöndben!
-Ohó, de elpirult valaki-ugrált mellettem vihorászva.
-Pirult el a halál. Hideg van, a szél kicsípte az arcom.
-De hát nem is fúj a szél-mondta mosolyogva.
-Nézz már inkább előre-fogtam meg a fejét, majd egy határozott mozdulattal átfordítottam berlin jellegzetes látnivalója felé. Az én tekintetem meg szépen, lassan visszavándorokt Danielre, aki szintén engem nézett. Zavartan elkaptam a fejem, nehogy szemkontaktusba keveredjük egymással.
-Guten Tag!-lépett mellém hirtelen egy magas, szőke, kék szemű német srác. 21 éves körül lehetett.
-Tág az anyád picsája-mondtam bosszúsan, mert a hátam közepére sem kívántam most egy idióta németet.
-Ó az amerikai lányok kedvessége határtalan-nevetett fel jó ízűen.
-Honnan tudod hogy amerikai vagyok?-kérdeztem meglepetten.
-Úgy hogy én angolnak születtem-mosolyodott el-Howard Station-nyújtotta jobb kezét felém.
-Ashley Scott-fogadtam el a bemutatkozást.
-És mi járatban vagy itt Ashely, ilyen távol az otthonodtól?
-Mondhatni nyaralni jöttem. És te?
-Ösztöndíjjal vagyok itt a berlini egyetem angol-német szakos tanári karán.
-Óó egy okos fiú-bólintottam elismerően.
-Ezt meg hogy értsem?
-Hát úgy kedves Howard, hogy mostanaság nem volt szerencsém valami nagyon okos férfiakhoz.
-Akkor enyém a megtiszteltetés-tenyerébe vette jobb kezemet s megcsókolta a kézfejem.
-Mondd, nálatok angoloknál mánia ez a "csókoljuk egymás kezét örömünkre" dolog?
-Csak az úri embereknél-emelte fel fejét büszkén.
-Akkor te miért csinálod?-kérdeztem tőle szórakozottan.
-Ashley Scott! Nagyon csípős, de jó humorral áldott meg téged a sors. Tetszik-színlelt gondolkodást.
-Örülök neki!
-Mondd csak, nem folytathatnánk ezt a beszélgetés egy kávé/tea/alkohol mellett? Bármit amit szeretsz. Lehet palacsinta is akár-mondta félénken.
-Az az igazság Howard, hogy nem egyedül jöttem, hanem a családommal s mivel kiskorú vagyok elkérezkednék. De egyébként szívesen-vigyorogtam rá bátorítóan.
-Rendben van Ashley-bólintott-cseréljünk számot, az lesz a biztos!
-Oké-átadtam neki a készülékem és hagytam hogy egy fotót is készítsen. Oldalra pillantottam és azonnal kiszúrtam Danielt, aki minket bámult. Mikor találkozott a tekintetünk, gúnyos mosolyra húzta a száját, megrázta a fejét, majd elfordult. Döbbenten néztem rá: ennek meg mi a baja?
-Na! Kész-tartotta felém Howard a telefonomat-most te jössz-nyújtotta felém a sajátját.
-De képet nem készítek vele-hőköltem hátra azonnal.
-Haahj-sóhajtott egy hosszút-jólvan.
Beírtam a számom, visszaadtam neki a telefonom, elköszöntem tőle és odasétáltam a családomhoz. 4 kérdő szempár figyelt: anyáé, Lilié, Natasháé és a Danielé. Széttárva a karomat jeleztem nekik hogy nem tudom hogy mi bajuk van, utánna inkább elindultam. Hogy hova? Még magam sem tudtam. Csak sétálni szerettem volna, egyedül a gondolataimmal és az érzéseimmel. Mert nem tudom mit érzek. Egyrészt imponál Howad udvariassága és az hogy még nem ismerem, így ő egy nagy titok számomra. Másrészt ott van Daniel. Na hogy ez a fiú iránt mit érzek, komolyan mondom hogy nem tudom. Utálatot? Á, nem igazából nagyon jófej(tud lenni). Barátságot? Amikor bevoltunk zárva, olyan közel nem kerültünk egymáshoz hogy kialakuljon köztünk ehhez hasonló kapcsolat. Szerelmet? Foggalmam sincs. És ez nagyon nagyon megijeszt. Nem lehetek szerelmes Danielbe! Hiszen ő az idegesitő szomszédom akit annyira ki nem állhatok! Ennek így is kell(kéne?) maradnia. Najó, valaki SEGÍTSEN!
Eszmefuttatásomat egy csörgés szakította félbe. Ránéztem a mellettem álló táskára s konstantáltam, hogy az szól. Pontosabban a benne lévő telefonom. Kivettem, rápillantottam a képernyőre és felnevettem mikor megláttam a rajta vigyorgó Howardot, kicsit hezitáltam, majd úgy döntöttem hogy nem veszem fel a telefont. Teperjen azért kicsit utánam! Végülis csak egy romantikus/lovagias angolról beszélünk.i
