Fáradtan nyomtam ki reggel a telefonom ébresztőjét. Ma nem volt első órám így nyolcig aludhattam. Nem volt már itthon senkisem, anya már régen elment dolgozni, Lily meg suliban volt. Leszenvedtem magam a konyhába és megettem egy joghurtot. Kómásan bámultam magam elé és azon gondolkodtam hogy megfojtom azt aki kitalálta az iskolát. Felmentem az emeletre, hogy kiválasszam mit vegyek fel. Éppen azon vaciláltam hogy a bordó vagy a fekete pulcsimat vegyem fel a fehér farmeremhez, amikor lépteket hallottam a lépcső felöl. Najó, egy milliókat érő házban vagyok, több százezreket érő elektronikai cuccokkal és ékszerekkel. Ha rabló az odaadok neki mindent komolyan, csak ne bántson! Felvettem a lámpámat az éjjeli szekrényemről és azzal léptem ki a folyosóra. Lassan lépkedtem a lépcső felé, majd egy határozott mozdulattal előugrottam a fal mögül. Nem volt ott senki. Halkan indultam lefelé a lámpát szorongatva. A nappali felé vettem az irányt. Berontottam a helyiségbe, aminek a kanapéján egy férfi ült, nekem háttal. Gondolkoznom kellett: vagy leütöm, vagy hívom a rendőrséget, vagy hozzászólok. Hűen magamhoz a harmadik mellett döntöttem.
-Azonnal álljon fel és tegye kezét a tarkójára, különben leütöm!-fenyegettem meg az anonim személyt.
-Belőled rendőr lesz kislányom-mondta a férfi akinek ismerős volt a hangja. Megfordult és meglepetten/dühösen néztem apámra. Végülis 3 éve egy szót sem beszéltünk egymással, felénk sem nézett most pedig betör a házunkba?! Normális ez az ember? Kétlem.
-Te mit keresel itt?-kérdeztem hűvösen.
-Nem is örülsz nekem?-tárta szét karjait csalódottan.
-Nem. Válaszolj a kérdésemre: mit keresel itt?-kezdtem ideges lenni.
-Megakartam látogatni anyádat, mert beszédem van vele. Mivel nyitva volt az ajtó bejöttem és mivel nem találtam senkit leültem ide. Gondoltam megvárom míg haza ér-vonta meg a vállát.
-Te nem fogsz anyával beszélni egy szót sem!-mordultam rá-és mégis milyen jogon jössz csak úgy be, mert "nyitva van az ajtó". Te már 3 éve nem laksz itt rémlik?! 3 éve felénk sem néztél rémlik?! Ez már nem a te házad rémlik?! ÉS TE MÁR NEM VAGY ENNEK A CSALÁDNAK A TAGJA RÉMLIK?!-kiabáltam az arcába idegesen.
-Ashley, édesem. Hallgass meg. Megbántam, mindent. Engedd meg hogy jóvá tegyem! Kérlek-nézett rám kérlelően.
-Nem-emeltem fel az orrom-nem engedem. Most pedig-odaléptem a bejárati ajtóhoz és kinyitottam-hagyd el a házunkat, George-azt hiszem ezzel az utolsó szóval okoztam neki a legnagyobb fájdalmat. Mondhatni megadtam neki a kegyelem döfést. Többé már nem tudtam apának szólítani. Előttem már nem az az ember állt aki felnevelt és jókat játszott velem a kertben. Előttem egy idegen egyén állt, aki megbántotta az anyukámat, aki miatt széthullott körülöttem minden. Aki miatt széthullott a családom.
Keserűen elmosolyodott, majd kilépett a verandára és elindult az októberi esős délelőttön ki tudja hová. Engem aztán nem érdekelt.
Mérgesen mentem vissza a szobámba. A helyiségbe érve rápillantottam az órára-9:37. Hát nagyon jó mondhatom. Ha nagyon sietek a harmadik órára talán beérek. Talán..
-Ashley Scott! Te teljesen elzüllöttél!-fogadott Emily amint beléptem a termünkbe. Mindenki kérdőn felém fordult.
-Bocs Em, de ma egy elég abszurd szituációval kezdtem a reggelt-túrtam bele a hajamba fáradtan.
-Mi történt? Shawn Mendes keltett fel csodás hangjával? Netalán Harry Potter elvarázsolt a Roxfortba?-kacagott, azt hiszem saját magán(?).
-Nem és nem. Sajnos-sóhajtottam-George reggel megjelent nálunk.
-Mármint apukád George?-kerekedett el a szeme.
-Igen, ő.
-Jézusom. És mi volt?! Mondd már!
-Oké, oké nyugi-Emily ilyen hírek hallatán képes kicsit túl pörögni. Elmeséltem neki mindent ami reggel 8 és 9:30 között történt velem. Tátott szájjal hallgatott, olykor még szitkozódott is. Emily 4 éves korom óta a legjobb barátnőm. Mindent tudunk a másikról és mindent elmondunk egymásnak. Ő ott állt mellettem a rossz helyzetekben is. Mindig ott volt nekem. Így természetes hogy most is az ő véleményét kértem ki arról, hogy a reggeli incidensről szóljak e anyának. Úgy döntöttünk, hogy nem mondom el neki. 3 év sem volt elég, hogy teljesen feldolgozza ami történt. Féltem attól hogyha elmesélem ő ad Georgenak még egy esélyt, aztán meg megint pofára ejti. Egyszerűen féltem hogy még egy csalódást nem bírna ki.
-Mindenki üljön le a helyére, tegyen el mindent, csak egy lap és egy toll maradjon a padján-lépett be a terembe Mrs. Andrew, a töri tanárunk. Szoktuk Rettegett Anderanak vagy éppen Kegyetlen Anderanak is nevezni. Nem a kedvességéről híres.
-Jaj ne, röpdoli-nézett felém kétségbeesetten Emily. Ránk igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ő aktív sportoló(röpizik), én nem. Szegénykének nem jutott viszont olyan sok ész, míg én nem panaszkodhatok. Tökéletesen kiegészítjük egymást.
-Ne aggódj, segítek-súgtam oda neki alig hallhatóan.
Félszegen bólintott majd elpakolt mindent a padjáról. Mrs. Andrew lediktálta az öt kérdést, madj kijelentette hogy 10 percet kapunk. Szuper. Minden kérdésre egy percem volt, mivel én írtam Em dogáját is. Gyorsan lefirkantottam a lapomra a választ, aztán odafordultam a barátnőmhöz. Inkompetensen ült a lapja felett, szerintem az sem tudta hol van.
-Pszt, Emily-pisszegtem neki.
-IGEN?!-kiáltott fel hangosan. Azt hiszem már alfába került én pedig elragadtam onnan őt.
-Mi a gond Emily? Nem tudod elolvasni a kérdést?-nézett rá gúnyosan a tanár.
-Minden rendben-tette fel a kezét Emily megerősítésként.
-Pszt, add ide a lapodat-szóltam neki újra.
-Rendben.
Már éppen a csere közben jártunk, amikor Rettegett Andrea észrevette hogy sumákolunk és megindult felénk. Próbáltuk még gyorsan, észrevehetetlenül visszacserélni a lapokat, de esélyünk sem volt rá.
-Mélyen tisztelt Emily Item és Ashley Scott! Csak nem együtt szeretnének dolgozni?-vicsorgott ránk a tanár.
-Nem, dehogy tanár nő-mentegetőztem.
-Ó pedig nyugodtan dolgozhatnak együtt-mosolygott, ami nem jelentett jót. Ezután jött a fekete leves-együttesen, akár kézen fogva húzhatnak le az igazgatóhoz. A dolgozatokra pedig elégtelen kapnak. Indulás-nézett ránk szigorúan.
Lehajtott fejjel kullogtunk ki a teremből.
-Nem hiszem el! Ez ma már a második rossz dolog ami történik velem? Mi jön még?-csattantam fel, amint bezáródott mögöttünk az ajtó.
-Neharagudj Ashley, az én hibám! Miattam kaptál egyest-bigyesztette le a száját Emily.
-Mi? Jaj, neeem, ez butaság. Ha nem segítek nincs ez. De nem te vagy a hibás, majd kijavítom. Vagyis javítjuk. Majd kijavítjuk-öleltem át oldalról, az addigra deprimált hangulatba került lányt.
Lesétáltunk a szülői fogadóba és leültünk az egyik kényelmes bőrkanapéra. Oldalra fordultam és akkor láttam meg, hogy ott áll az oldasó bejáratnál Daniel.
-Mindjárt jövök-súgtam oda Emilynek,majd felpattantam és idegesen odasiettem a fiúhoz. Mikor elé értem felnézett telefonjából s kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét:
-Mit szeretnél Scott?-kérdezte majd meg sem várva a válaszom lehajtotta a fejét és újra nyomkodni kezdte az Iphonját.
-Megtisztelnél a figyelmeddel?-tettem csípőre a kezem. Dan újra felnézett, egyenesen a szemeibe-köszönöm. Szóval csak annyit akartam mondani, hogy máskor ne hagyj úgy ott mint egy hülyét!
-Nézd Ashley. Semmi kedvem veled vitatkozni. De ha ezt szeretnéd hallani, akkor tudod mit? Bocsánat, így már okék vagyunk?-tárta szét a karját megadóan.
-Ajj ne csináld ezt velem-löktem meg a bal vállat olyan "haveri stílusban"-most akkor én is elnézést szeretnék kérni, mert tyúkeszűnek neveztelek-sóhajtottam a lelkiismeretfurdalás terhétől.
-Megbocsátok-mosolyodott el-elvégre nem lehetünk rosszban, ha két hétig össze leszünk zárva.
-MIVAN?!-mi az hogy össze leszek zárva vele?! Nemár.
-Te nem tudod?-nézett rám meglepetten.
-Öö úgy nézek ki mint aki tudja?-vakartam meg a halántékomat gondterhelten.
-Akkor-csapott egyet a vállamra-majd anyukád elmeséli, nekem most mennem kell. Szia-azzal sarkonfordult és egyszerűen ott hagyott. Megint.
Visszabattyogtam a kanapéhoz és levágtam magam rá. Még mindig nem értem, miért leszek összezárva ezzel a barommal két hétig(!). Valaki, hahó, segítsen.
-És ezt mégis mikor akartad velem közölni?! Netalán akkor mikor felébredek egy berlini szállodában?!-rivalltam rá anyura.
-Kicsim nyugodj le, légyszives. Én is tegnap beszéltem ezt le, úgy terveztem ma vacsoránál elmondom neked is meg a húgodnak is.
-Lilynek ma úszó edzése van, legalább két óra mire hazaér, én addig nem várok. Halljam, mi ez az egész?-tettem keresztbe a kezem magam előtt.
-Rendben-sóhajtotta anyu, majd lerogyott a fotelba-tegnap Daniel anyukájá megkeresett, tudod. Felajánlotta hogy így öten, ők ketten Daniellel meg mi hárman menjünk el Berlinbe. Natashának a munkájához kell és kedvezményt kap ha visz magával négy főt. Így jöttünk a szóba mi és mivel régen nem voltunk már sehol együtt, jó ötletnek találtam ezt az egészet. Úgyhogy vasárnap utazunk Európába-vigyorgott rám anyu lelkesítően. Mit ne mondjak, nem tetszett a gondolat hogy két hétig "nyaralnom" kell Daniellel, de itt anyát próbáltam előtérbe helyezni. Ha neki az örömet okoz, hogy tátott szájjal nézzük Berlin nevezetességeit és zsíros kolbászt együnk sörrel, akkor legyen. Belemegyek.
-Jó, de mi lesz a sulival?-estem azonnal kétségbe. Le fogok maradni(!!!).
-Mi lenne édesem? Kitünő vagy meg amúgy is a második hét már az őszi szünet, úgyhogy csak öt napot kell pótolnod. Kirázod kisujjból drágám-szorította meg a kezem.
-Oké, oké értem. Megyünk Berlinbe!-lelkesedtem be és szorosan átöleltem.
-Pontosan!
Este Lilynek is elmeséltük az egészet, aki nagyon örült neki. Ahogyan néztem őket rájöttem, hogy nekem ők ketten a legfontosabbak az életemben: az anyukám aki nap mint nap segít túljutni idegen embereknek a problémáikon, miközben a sajátait nem tudja megoldani. A húgom aki 13 évesen még azt hiszi hogy az élet cukormáz és az embert semmi baj sem érheti soha, akinek a kedvenc időtöltése hogy Barbie meséket nézzen, miközben felzabálja egy egész ország fagyi mennyiségét. Nélkülük nem lenne teljes az életem. Értük még tűzbe is mennék.
