Farkasokhoz Száműzve

13.fejezet

Sok tény szól a falka mellett. Viszont van egy olyan tény, ami határozottan és megmásíthatatlanul ellene van. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy az egy életre szóló elköteleződés nem kis lépés. Ha ebbe belevágunk, nincs visszaút. Örökre szól.
Drew autója lefékezett és én kikászálódtam a kocsiból. Milan az iskola bejárata mellett állt, a falnak dőlve és komoran bámult maga elé. Nem kellett olvasnom a fejében, hogy tudjam, ő is a falkán agyal megállás nélkül.
Észre sem vette, amikor odasétáltunk hozzá, csak mikor Drew a vállánál fogva megrázta őt.
-Ébren vagy?
Milan bólintott és a tekintete rám siklott.
-Eláruljátok végre, hogy mi történt teliholdkor? Egyikőtök sem mond semmit, pedig már két nap eltelt és olyanok vagytok akár a zombik. - nézett végig rajtunk Drew és a szeméből kiolvastam, hogy valóban aggódik. - Szóval ki vele. Nem zárhattok ki örökké. Mire jó az, hogy képben vagyok a létezésetekkel, ha nem mondtok el semmit?
Milan nagyot sóhajtott és végül kelletlenül kinyögte.
-A falka megtalált minket.
Arra számítottam, hogy ez az információ még kevés lesz ahhoz, hogy igazán felfogja a helyzet súlyosságát, de aztán Drew elsápadt és rájöttem, hogy velem ellentétben Milan őt beavatta.
-És? Megtámadtak?
Milan megrázta a fejét.
-Tagságot ajánlottak nekünk.
Drew álla leesett és úgy bámult ránk, hogy azt hittem ott helyben elájul.
Az arckifejezése lassan változott meg, ahogy felfogta az előttünk álló kérdés igazi súlyát.
-Ugye még nem döntöttetek? - szólalt meg végül hosszú csend után.
-Nem. - suttogtam bátortalanul.
-Oké. Az jó. Mert ezt jól meg kell fontolni, ugyanis ha nem a falkával vagytok, akkor ellenük. Márpedig nem  bánnak éppen kesztyűs kézzel az ellenségeikkel. - túrt bele mélyen a hajába, ami aztán úgy is maradt, kócosan.
Az épület belsejében megszólalt az óra kezdetét jelző csengő.
-Ebédnél találkozunk. És suli után megbeszéljük ezt. - indultam volna el a suli felé, de akkor Drew megszólalt.
-Meddig kaptatok haladékot?
A kérdés egyértelműen Milannak szólt, de én azonnal felkaptam rá a fejemet.
-Haladékot? Határidőt szabtak ki? - léptem vissza azonnal.
-Nincs egy konkrét időpont, de majd idővel megjelennek néhányan, hogy kérdezzenek minket a döntésünkről. - vonta meg a vállát Milan, mintha semmiség volna.
-Megjelennek? Mégis hogyan?
-Azt nem tudom. Mivel még senki nem jelent meg, fogalmam sincs. De amint megtörténik, rájövünk. - húzta gyenge mosolyra a száját Milan és bíztatóan nézett rám, de a hallottak után nem igazán tudtam hogyan reagálni.
Milan ellépett mellettünk és besietett az addigra már üres aulába.
-Ne aggódj! - lépett közelebb Drew és a két kezét a vállaimra tette. Mélyen a szemébe néztem és hiába hallottam a szavait, a szemében láttam, hogy ő is meg van rémülve.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve a dereka köré fontam a karjaimat és a fejemet a mellkasára hajtottam. Egy pillanatra megdermedt és a keze a levegőben volt, de végül ellazult és szorosan magához ölelt, az állát pedig a fejem tetejére tette.
-Nem lesz semmi baj. - suttogta és óvatosan végigsimított a hátamon.
-Ne ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani. - motyogtam a mellkasába.
Lassan bontakoztam ki az öleléséből és összeszedve magunkat elindultunk órára.

Az utolsó órám után fáradtan léptem be az ebédlőbe. Drew egyből felemelkedve a székből integetni kezdett felém. Miután magamhoz vettem a kajámat, leültem Trina mellé.
Felvont szemöldökkel néztem végig az előttem ülő fiúkon. Milan, Drew és Max pólóján ott virított a spagetti élénk színe.
-Itt meg mi történt? - kérdeztem félig nevetve.
Trina vörös arccal vihogott megállás nélkül.
Végül Jackson kezdett mesélni.
-Kajacsata. Náluk ez egészen megszokottnak számít - vonta meg a vállát.
-És ilyenkor így ülitek végig a többi órát?
-Attól függ van e náluk tesipóló. - vonta meg a vállát Trina még mindig kacagva.
Mosolyogva megráztam a fejemet.
Mint kiderült, az összes kajájukat egymásra borították, így a miénkből loptak maguknak.
Miután befejeztük az evést, Trina belémkarolt és magával húzva elindult a folyosón. Aztán amikor már elég messze jártunk a fiúktól, lelassított.
-Nap mint nap olyan, mintha egy hatalmas méhkasba kerültem volna. - mesélte enyhén mosolyogva. - Újabb és újabb hülyeségeket találnak ki és ez alól mellesleg Jackson sem kivétel.
Meglepetten fordultam hátra, ahol nem sokkal mögöttünk lemaradva ott lökdösődött a négy fiú.
Milan előszedett egy adag gumicukrot, Max és Drew pedig egyből rávetették magukat, hogy ők mindenképp enni akarnak belőle. Jackson pedig csendesen lépkedett mögöttük és próbált kimaradni belőle.
Persze az egésznek a vége az lett, hogy a zacskó szétszakadt és az összes gumicukor a földön kötött ki.
Visszafordultam Trinához.
-Max és Jackson az osztálytársaid? - kérdeztem hátra biccentve, a fiúk felé.
-Nem. Dehogy! Azt már én sem tudnám elviselni. - nevetett fel.
-Akkor honnan ismered őket? - vontam fel a szemöldökömet.
-Na az egy hosszú történet - nevette el magát.
-Kívancsian várom - mosolyodtam el.
Trina mosolyogva nézett vissza rám a szeme sarkából.
-Négy vagy öt éve történt, hogy nyáron egyik nap elvittem a kutyámat sétálni és ahogy kifordultam az egyik kis utcából egyből Max és Jack elé kerültem. Később mesélték, hogy a nagy pillanat előtti beszélgetés nagyjából így hangzott: "De jó segge van!" "Szólítsuk le!"
Ennél a pontnál én akaratlanul is felnevettem és Trina is egyre szélesebben mosolygott, ahogy tovább folytatta.
-Szóval odajöttek és kérdezgetni kezdtek a kutyam fajtájáról, arról, hogy merre lakok, mit sportolok. Dícsérték a hajamat, a szememet és gondosan ügyeltek rá, hogy ne bámulják egyéb testrészeimet, amik valójában tetszettek nekik és amik nem voltak túl messze az arcomtól. Egy szóval megpróbáltak felcsípni. -nevette el magát.
Hirtelen egy-egy kar kulcsolódott a nyakunk köré és köztünk megjelent Drew arca.
-A történethez hozzátartozik, hogy soha nem emelték ki, hogy a kutya segge tetszett nekik vagy a tiéd. - vigyorgott közbe a bátyám, mire belőlem szabályosan kirobbant a nevetés.
-Egyértelműen Trináé. - kiabált előre Max a hátunk mögül.
-Ezt akár bóknak is vehetem - gondolkodott el a lány.
-Bár így utólag visszagondolva lehet, hogy mégiscsak rosszul döntöttünk. - dőlt egy picit hátra Jack, hogy megvizsgálhassa Trina fenekét.
Elmosolyodtam és meglepve láttam, hogy Trina nevet a leghangosabban.
Ez volt az a pillanat, amikor egyszer sem jutott eszembe a falka, az élet-halál harc, a telihold vagy a farkasok. Akkor és ott igazán úgy éltem, mint egy gondtalan tinédzser.