Farkasokhoz Száműzve

10.fejezet

Milan

Enyhén sajgó vállal indultam vissza a suliba. Bár a seb már majdnem begyógyult, azért még élénken éltek bennem a néhány perccel ezelőtt történtek. Hosszú évek teltek el, mióta utoljára vadászok jártak ezen a környéken. Ők az egyetlenek, akik tudnak a létezésünkről. Nem mintha elárultuk volna nekik. Emlékeztek azokra a megszállott fantasy rajongókra, akik mindenféle természetfeletti lény létezését alátámasztották? Azok a gyerekek, akik jelmezbe öltözve rohangálnak a belvárosi parkban azt játszva, hogy éppen szörnyeket ölnek. Belőlük lettek a vérfarkas vadászok. Egy vagy két túlbuzgó mócsing annyit nyomozott, követte és zaklatta az olyanokat, mint én, hogy végül megtudta a titkunkat. És mint hősnek, úgy érezte kötelessége megszabadítani a földet a szörnyektől. Ezért nem szeretik az emberek az önbíráskodókat. Valaki mindig megsérül. És ez esetben a valaki én voltam.
Mallory bűnbánóan nézett rám.
-Milan, úgy sajnálom. - motyogta.
-Mal. - szólaltam meg komoly hangon és a szemem sarkából láttam, hogy megrezdül. Majdnem felnevettem, de a hitelesség kedvéért visszafogtam magamat. - Ha még egyszer bocsánatot kérsz, akkor itt, helyben átváltozom és addig kergetlek, míg össze nem esel.
Mal felnevetett.
-Oké, igazad van. - mosolygott rám, mire bennem megmozdult valami. Ez a lány egyetlen mosolyával képes volt elérni, hogy mindent félretéve igazán boldog tudjak lenni. Még ha egy pillanatra is. És a helyzet az, hogy fogalma sem volt róla, mekkora hatással van rám. Ahogy azt sem tudja, hogy egyetlen mosolyáért képes lennék bohócot csinálni magamból és bárkit megölnék, aki árt neki. A legrosszabb mégis az, hogy soha nem fogja megtudni, hogy számomra soha nem a vérfarkassá válása miatt lett érdekes személy. Egy éve figyelem, és bár ő ezt egyszer sem vette észre, Drew nagyon is képben volt.
Mal megtorpant az egyik ajtó előtt.
-Nekem itt lesz órám. - biccentett a terem felé.
Bólintottam.
-Ma este telihold lesz. Még naplemente előtt találkozzunk a házatok előtt. - ajánlottam, de valójában nem fogadtam volna el a nemleges választ. Belegondolni sem mertem, hogy egyedül mászkáljon az erdőben úgy, hogy vadászok is ott vannak.
Mal bólintott, aztán intett egyet nekem és besétált a terembe. Az ajtóból figyeltem, ahogy végigmasírozott a padok között, majd helyet foglalt a szélső padsor közepén.
Hirtelen egy tenyér csapott le a hátamra, mire kis híján előrebuktam. Egyből tudtam, ki az, ezért nem is vágtam gyomron.
Egy kar fonódott a nyakam köré és a könyökhajlatába szorítotva felrántott.
-Ugye rosszul látom, hogy a kishúgomat bámulod? - vigyorgott rám Drew.
-Ne most menj át agyonvédő báty szerepébe! - mordultam fel.
-Ezt nem is értem, miért mondod. - engedte el a nyakamat. - Mindig is nagyon védtem őt.
-Igen. Őt. De mindig csak a háta mögött. - nevettem fel és elindultunk a saját termünk felé.
-Nem kell ismernie a gyengéd oldalamat - vonta meg a vállát lazán.
-Elég, hogy én tudom, hogy nagyjából ugyanúgy bármire képes lennél, hogy megvédd őt, mint én. - igazítottam meg a táskámat a vállamon.
-És ha ezt valaha is elmondod neki, esküszöm az égre, hogy lassú és fájdalmas halálod lesz. - nézett rám fenyegetően a szeme sarkából.
Persze mind a ketten tudtuk, hogy ez üres fenyegetés. Képtelen lenne lenyomni engem.
-Jól van, nagyfiú. Megmarad a kemény srác imidzsed. - nevettem fel és belökve az ajtót besétáltam a terembe.
Az egyik lány mikor meglátott minket, barna tincsét két ujja közé fogta és csavargatni kezdte, miközben a másik kezével idétlenül integetett felénk.
Felnyögtem, miközben Drew röhögni kezdett mellettem.
-Ez nem vicces! Ez a lány mindenhol ott van. Már azon sem lepődnék meg, ha reggel arra kelnék, hogy az ágyam mellett ül. Ez a csaj eszelős! - motyogtam a haveromnak, de ő nem hagyta abba a nevetést.
-Legalább egy lány érdeklődik irántad. Már ez is valami. - bökött vállon Drew röhögés közben.
Grimaszoltam egyet és figyelmen kívül hagyva Paiget, elindultam a helyemre. Őszintén szólva ez nem volt túl egyszerű, mivel a lány ugrált, kapálózott és majdnem kiesett a padból csak, hogy magára vonhassa a figyelmemet.
Összeszorított álkapoccsal ültem le az utolsó sorban, míg Drew nem sokkal előttem, az ajtó felöli oldalon foglalt helyet. Paige hátrafordulva integetett nekem, mire én lehajtottam a fejemet és azzal foglalkoztam, hogy előkeressem a füzetem és egy tollat. Mire ez sikerült, már a tanár be is lépett a terembe és az első dolga az volt, hogy rászóljon Paigere, foglaljon helyet és lehetőleg a táblát nézze. A lány duzzogva fordult előre, mire én megkönnyebbülten sóhajtottam fel és teljes figyelmemet a tanárnak szenteltem.
Óra közben, valamikor a vége felé visszatért a fejfájásom és mintha nem akart volna abbamaradni. Onnantól kezdve a nap többi része szenvedés volt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Mallorynak kicsit elviselhetőbb.
Az óra vége után sietve távoztam, nehogy Paige beszélgetni próbáljon. Még a folyosón is hallottam, ahogy utánam kiabál, mire gyorsítottam. A sipítozó hang csak rontott a migrénemen.
Végül egy gyors kanyarral beléptem egy terembe és nem sokkal utána Paige rohant el a terem bejárata előtt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és már indultam volna kifelé, amikor egy hang megszólalt a hátam mögött.
-Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy egy csajozógép vagy és elhitetted szegény lánnyal, hogy van esélye, most pedig lerázod. - suttogta, mire megfordultam és egyenesen Mallory szemébe néztem, amitől valami megmozdult bennem.
Óvatosan vettem egy levegőt és laza mosolyra húztam a számat.
-Látod, mekkora mázli, hogy ismersz - léptem közelebb hozzá, mire halkan felnevetett.
A terem már teljesen kiürült csak ketten álltunk ott, az ajtónál.
A hangja hirtelen elhalt és alig észrevehetően grimaszolt egyet.
Aggódva közelebb léptem hozzá.
-Jól vagy?
Elmosolyodott.
-Csak egy kis fejfájás. Kibírom. Már nincs sok a suliból. - vonta meg a vállát.
Hitetlenül megráztam a fejemet.
-Miért hazudsz? - nevettem fel erőltetetten, amitől nőtt a fejemben a nyomás. Mal értetlenül nézett rám. - Ugyanazt érzem, amit te. - suttogtam lehajtott fejjel.
Mallory nyelt egyet.
-Szóval válaszolj nekem őszintén. Jól vagy? - kérdeztem határozottan.
Egy pillanatig csend volt és már kezdtem azt hinni, hogy nem válaszol, amikor végre megszólalt.
-Kicsit sem. - motyogta. - Lesz ez valaha jobb?
Félve pillantottam fel, amikor a szemében megpillantottam a könnyeket, a lélegzetem elakadt és egy pillanattal később már a karjaimban tartottam és magamhoz szorítottam.
Meglepetten és tehetetlenül állt ott, aztán a karjait a derekam köré fonta és az arcát a mellkasomba fúrta.
-Bárcsak azt mondhatnám, hogy jobb lesz. - suttogtam halkan.
Egy dolog elviselni egy migrént rövid ideig, néhány óráig, de amikor egész nap hasogat a fejed, a gyógyszerek sem segítenek és mindemellett még a hold előhatásai ellen is küzdened kell, az egy idő után borzalmassá válik.