Farkasokhoz Száműzve

23.fejezet

Csapódás hangjára riadtam fel. Milan még mindig szorosan magához ölelt, de a zajra ő is összerezzent. Egyből egymásra néztünk és amikor a hang megismétlődött, mind a ketten kiugrottunk az ágyból és pillanatok alatt felöltöztünk. Milan feltépte az ajtót és kiugrott a folyosóra. Én autómatikusan Kessyék szobája felé néztem, de az ajtajukat nyitva találtam. Bármiben lefogadtam volna, hogy a szobájuk üres.
A zaj erősödött és mellé még sikolyok is vegyültek.
A hangos csapódások zaja ismerős volt, de mire beazonosíthattam volna, Milan már ki is lépett.
Ami odakinn várt minket, azt leginkább a pokolhoz tudnám hasonlítani. A falka tagjai sikoltoztak és menekültek. A völgy szélén egy csapat fekete ruhás ember sorakozott fel fegyverekkel. Vadászok.
A füvet vér borította és több test is feküdt a földön, mozdulatlanul.
Teljesen ledermedtem és elborított a pánik.
Fogalmam sem volt, hogy juthattak be, de talán nem is ez volt a fontos. Sóbálvánnyá dermedve álltunk a ház ajtajában és egyikünk se volt képes eldönteni, mit kellene tennünk.
Ekkor szó szerint a semmiből berobbant elém egy szőke lány, aki alig lehetett idősebb nálam, mégis egy teljes fejjel alacsonyabb volt.
-Mit ácsorogtok még itt? Futás! - kiáltott ránk, de úgy tűnt, hogy nincs elég türelme ahhoz, hogy megvárja, amíg megmozdulunk. Megragadta a karomat és futni kezdett a tábor vadászok mentes fele irányába.
Kétségbeesetten pillantgattam vissza a vállam felett. A bejárat a vadászok mögött volt. Az apró kis lyukat szétbombázták, így most már egyszerre akár három katona is átjöhetett rajta. Csapdába estünk.
Úgy éreztem feleslegesen futunk, sose jutunk ki, de akkor a lány lefékezett és térdre vágódott egy bokor előtt. Kezeivel széthúzta az ágakat és bemászott a kettő közt. Akkor jöttem rá, hogy van egy rejtett kijárat is, pontosan ilyen esetekre. Milan a hátamra tette a kezét és maga elé tolt, jelezve hogy kövessem a lányt. Közben ő a hátunk mögé nézett komor arccal.
Letérdeltem és a lány nyomait követve mászni kezdtem. Ez a járat jóval szűkösebb volt, mint a másik, de talán pont ezért volt biztonságosabb. Mire nagy nehezen kijutottam a másik oldalon, már nem csak a térdem és a tenyerem volt saras.
A hajamból levelek lógtak ki és biztosan úgy néztem ki, ahogy éreztem magamat. Mint egy üldözött vad.
Még teljesen kiegyenesedni se maradt időm, valaki máris a nyakamba vetette magát. A felfokozott helyzet miatt egyből pánikba estem, de szinte azonnal megtöltötte az orromat a támadóm illata.
-Kessy. - suttogtam megkönnyebbültem és átöleltem.
Közben mögöttünk Milan is megjelent hasonlóan koszosan és amikor Kessy engedett levegőhöz jutni szinte azonnal felmerült a kérdés, hogy mi lesz ezután.
-Van egy evakuációs protokollunk. - szólalt meg a szőke lány halkan. Az arca enyhén sápadt volt és én kezdtem félni tőle, hogy esetleg elájul vagy kiadja magából a vacsoráját, de bolond lettem volna, ha azt hiszem, én nem festek hasonlóan rosszul.
-És mi az? - kérdezte Milan. Karjait a mellkasa előtt kulcsolta össze és az arca komoly kifejezett öltött. Ő is rettegett, bár próbálta nem mutatni.
A szőke lány helyett Kessy válaszolt.
-A támadás után 24 órával találkozunk a kijelölt helyen. - vágta rá gondolkodás nélkül.
Milan arca egyre komorabb lett.
-Pontosan hol?
-Az erdő szélén. Délre. - mutatott a háta mögé a szőke lány, nagyjából betájolva az irányt.
Bólintottam, elfogadásképpen. Innen nem volt messze az erdő széle. Futva pillanatok alatt ott lehetünk.
-Akkor van egy teljes napunk. - gondolkodtam hangosan.
Kessy bólintott.
-Itt nem maradhatunk, de ezek után gondosan meg kell válogatnunk, hova megyünk. - szólalt meg Noah mély, bizonytalan hangon. - Nem vezethetjük el a vadászokat a találkozási pontra. És az erdőben sem lenne okos rejtőzködni éjszaka.
Egy pillanatra csend telepedett ránk, amit végül Milan bizonytalan hangja tört meg.
-Menjünk haza!
A szőke lány még inkább elsápadt.
-Nekem ez volt az otthonom. - pillantott könnyes szemmel a földbe vájt lyukra, amin kimenekültünk.
A szívem szakadt meg érte.
Ki tudja, hány ismerősét, barátját és családtagját veszítette el ma éjjel. A legrosszabb az egészben az, hogy valószínűleg még azt se tudja, kiket.
Nincs hova mennie, az otthonát megtámadták és a hely, ahol eddig biztonságban volt, most már veszélyessé vált.
-Gyere hozzánk! Holnap pedig találkozunk a többiekkel a kijelölt helyen és keresünk egy új helyet a falkának. - mosolyogtam rá bíztatóan.
A lány rámpillantott és alig egy pillanatnyi hezitálás után bólintott.
Mire hazaértünk a nap már megjelent a horizonton, narancssárgára festve az eget.
Csendben osontunk keresztül a kerten. Milan végig mellettem volt, a szőke lány pedig mögöttünk kullogott. Kessy és Noah gond nélkül hazamehetett, a szüleik valószínűleg már tudtak is a támadásról. Viszont én túl fáradt voltam, hogy kitaláljak egy hihető magyarázatot arra, hogy miért vagyunk mind koszosak, és hogy ki ez az idegen lány velünk. Ezért meg kellett húznunk magunkat.
Anyu és Carlos ma kirándulni mentek kettesben, ezért csak addig kellett csendben lennünk, amíg el nem indulnak.
Lendületből felugrottam az erkélyre és hálát adtam az isteneknek, hogy előző nap nyitva felejtettem az erkély ajtót. Gond nélkül bejutottunk a szobámba és feltúrtam a szekrényemet váltás ruháért magamnak és a szőke lánynak. Milan kisurrant a folyosóra, hogy Drewtól kérjen magának egy pólót és egy nadrágot.
A lány csendesen állt mellettem és egy pillanatra kicsinek és védtelennek tűnt.
-Minden rendben? - kérdeztem tőle óvatosan és felé nyújtottam egy egyszerű melegítő nadrágot és az egyik otthoni pólómat.
Mosolyt erőltetett magára és bólintott.
-Csak aggódok a többiekért. - suttogta bizonytalanul.
-Ne félj! - bíztattam. - Biztosan mindenki kijutott épségben.
Tudtam, hogy mennyire hamisan cseng a hangom. Hiszen mind láttuk a holttesteket és a vadászokat. Mégse tudtam, mit mondhatnék neki, ami segítene.
A lány bólintott.
-Igen. Biztosan.
Továbbra is maga elé nézett, bár az arca már közel nem volt olyan sápadt, mint eddig. Végül felém fordult, levéve a tekintetét a padlóról.
-Egyébként Emily vagyok. Te pedig Mallory, ugye?
-Igen.
-Köszönöm, hogy itt lehetek. - mosolyodott el újra bizonytalanul, bár ez már sokkal őszintébbnek tűnt, mint az előző.
Végre megmozdult és lekapta magáról a saras pólót, hogy felvehesse a tisztát.
Drew ezt a pillanatot választotta arra, hogy berobbanjon a szobámba, akár egy forgószél.
-Mal, mi a fene? Azt hittem ott maradtok éjszaká... - a mondat félbemaradt, amikor Drew szeme megállapodott a félmeztelen lányon mellettem.
Emily arca egy pillanat alatt lett sápadtból rák vörös és gondolkodás nélkül maga elé kapta a tiszta pólót.
-Jesszus! Bocs! Én nem... Mármint én... Nem szándékosan. - kezdett szabadkozni Drew és közben a tekintetét szigorúan a padlón tartotta.
-Tűnj el innen! - kiáltott rá Emily pánikolva, mire a bátyám úgy fordult ki a szobából, hogy majdnem lefejelte az ajtófélfát.
Egy pillanatra csend telepedett ránk és aggódva néztem Emilyre. Reméltem, hogy nem akad ki. Vagy rohan el. Vagy tépi le Drew fejét. De ő csak az ágyamra rogyott és egy pillanatnyi szünet után nevetni kezdett.