Megnyugvás a halálban

Prológus

Halkan sóhajtva kelek fel a hűvös padlóról. Majdnem teljes a sötétség, csak egy kis lámpa lóg a folyosó végén a plafonról. A körülbelül négy méter széles folyosó, mintha egyre szűkebb lenne, de lehet, hogy a fáradtságtól, és a fejem zsongásától képzelem ezt. Valahol a föld alatt lehetek. Vagy lehetünk? Jobban körülnézve, megpillantok egy alakot a homályban. Közelebb lépek, de rögtön meg is állok, mert a falak tényleg közelebb jöttek. Teszek még pár tétova lépést a fekvő alak felé, a falak pedig jobban közelítenek. Már épp feladnám, de hunyorogva újra végigmérem az alakot. Nem hiszem el. Ez... Ő. Ez Chanyeol...

Még így ájultan is a legszebb teremtés a világon.
Nem sejt még semmit, nem tudja hol van. Nekem pedig döntenem kell, mindkettőnk életéről. Haján a festék lenőtt már, és homlokán apró izzadtság cseppek jelentek meg néhol, a párás levegő miatt. Ajkai még így, kicserepesedve is a legszebbek. Mióta aludhat vajon? Vagy már meg is halt? Miért vagyunk itt? Csak kapnék választ a temérdek kérdésre...
Rohanni kezdek felé. Nem érdekel a fal, egy hang az agyamban, a szívem ritmusára kántálja: Meg kell csókolnom.
Talán akkor vége lesz ennek. Azonban mikor már csak egy méter választ el bennünket, észreveszem a buktatóját a tervemnek. A fal összeprésel, ha tovább megyek. Így csupán tehetetlenül a földre rogyok, mint egy játékbaba, és a könnyek megállíthatatlanul potyognak a földre, sötétbarnává változtatva a homok és por világos keverékét. Térdelve ütlegelem hol a falat, hol pedig a földet. Nem tehetek semmit, pedig az én Chanyeolom lehet haldoklik! Erre a gondolatra még jobban zokogni kezdek, és összegömbölyödöm a padlón. Nekem végem...

Egy ideje fekszem a porban. Éhes vagyok, fázok, és már csak könny nélkül zokogok. Ő még mindig az igazak álmát alussza. Vagy már meghalt. Nem! Nem lehet!
Nem halt meg. Tudom, és ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok, hogy megőrizzem eszem épségét. Próbáltam visszamenni a folyosó másik végére, hátha akkor távolabb megy a fal, de az nem mozdult. Már nem is csinál semmit. Eddig közelített, most pedig mint a keselyű, várja, hogy a saját, és a szerelmem halálos ítéletét kimondjam. Addig vár, míg el nem gyengülök. Mintha élne... Artikulálatlanul felordítok, és még kisebbé gömbölyödöm össze a padlón. Olyan erősen remegek, hogy fejem ütemesen neki koppan a falnak, de nem mozdulok. Már nem is érzem a fizikai fájdalmat. Csak a belülről folytogató, tüdőmet összepréselő
halálvágyat. Csak lenne már vége. Ezen a ponton nem bírtam tovább, és hagytam, hogy magával rántson a sötétség, remélhetőleg csak az álmok tengerére. Fell kell ébrednünk.